Matthew Braghini: Iggy Pop teljesen szétesett benyomást keltett. Sokat köszönhet a turnémenedzserének, aki előre kért egy nagy vödör jeges vizet, direkt megkérdezte, nem baj, ha vizes lesz a lakókocsi, majd a fellépés előtt odament, és az egészet ráöntötte Iggyre, hogy magához térjen.





Részlet Jávorszky Béla Szilárd: Húsz év hév című könyvéből

Kovács Tamás (1994 és 1998 között a Sziget zenei programjait szervezte)



1995-ben az Auróra koncerten Vigi, a gitáros - tizenkét éve kétakkordos punkot játszik, kedves, őszinte srác, balos, mint a punkok általában - a színpadról csak annyit látott, hogy a 10-12 ezres tömegben két kopasz veri a tarajosokat. Elkezdett üvöltözni, hogy itt vannak a skinheadek, a rohadt mocskos fasiszták, verjétek őket agyon. Mire 2-300 ember beszállt a buliba. Aztán kiderült, a két kopasz valójában katonai szolgálatot teljesítő punk, csak úgy pogóztak, közben meg lökdösték a haverokat. Ebből lett a tömegverekedés. Mondtam, Vigi, nem kapod meg a pénzed, ha nem mész ki, és nem kérsz elnézést. És pedagógiai sikernek éltem meg, hogy ez a nyakas srác kiment és elnézést kért.

A nyolcvanas évek elején, amikor Leeds, Barnsley, Burnley és Billingham ismeretlen punkzenekaraiból összeverõdött a Chumbawamba, a punkmozgalomban még jóval fontosabb volt a szellemiség, mint a stiláris eszköztár. De úgy egyáltalán, ha azt hallottuk egy társaságról, hogy "indie", vagy "noise", vagy "alternatív", vagy "indusztriális", vagy "mittudomén", nemcsak azt sejthettük, hogy mit mûvel a maga három akkordjával, hanem azt is, hogy mit gondol a világról.




"Az üzenet sokkal fontosabb, mint a zene", állt elõ a Chumba; persze mi mást mondhatott volna... - a muzsikálás még nem tartozott az erõsségei közé. A nyolcvanas évek elején, amikor Leeds, Barnsley, Burnley és Billingham ismeretlen punkzenekaraiból összeverődött a Chumbawamba, a punkmozgalomban még jóval fontosabb volt a szellemiség, mint a stiláris eszköztár. De úgy egyáltalán, ha azt hallottuk egy társaságról, hogy "indie", vagy "noise", vagy "alternatív", vagy "indusztriális", vagy "mittudomén", nemcsak azt sejthettük, hogy mit művel a maga három akkordjával, hanem azt is, hogy mit gondol a világról.

A Chumbawamba, hogy precízek legyünk, az "anarcho" vonulatba tartozott, lásd még Crass, Class War, Flux Of Pink Indians. '83-ban beköltöztek egy leedsi foglalt házba: kilenc aktivista, három macska és egy kutya. (A kutya, bizonyos Derek, ha jól emlékszem, több korai lemezen is a tiszteletét tette.) Aztán, ahogy illett, a "Csináld magad!" mozgalom keretében kiadót alapítottak Agit-Prop néven, majd Revolution címmel elkészítették első kislemezüket, és - különös tekintettel a bányászsztrájkra - főleg jótékonysági vagy politikai rendezvényeken léptek fel.

Hogy mindeközben mit gondoltak a showbusinessről, az a Live Aid koncertre reflektáló nagylemezükből igen pontosan kiderült. Pictures of Starving Children Sell Records; Starvation, Charity and Rock n Roll - Lies and Traditions - ezt a beszédes címet kapta, mintegy (a szervező) Geldofék képébe vágva: jó kis buli éhező gyerekek képével adni el a lemezeket. Csuda klassz. Éhhalál, könyörület és rock 'n' roll. Nyolcvanmillió font az éhező Afrikának, kábé a fele annak, amin Michael Jackson csücsül, vagy kábé annyi, amennyit a világ két-három óránként fegyverkezésre költ. - Lehetett ebben persze egy kis demagógia, de mit lehet tenni. Az agit-propaganda már csak ilyen műfaj.

A nyolcvanas évek végétől azonban pusztán ideologikusan már nem lehetett labdába rúgni. A radikális szellemű rockzenei irányzatok kifújtak lassan, a mainstream és az alternatív közti határok pedig átjáróvá váltak, csiki-csuki alapon. A Chumbawamba is fordult vagy kettőt a tengelye körül. Egyrészt az angol rebellis folklórból kiszippantgatta a maga hagyományát, másrészt meg - ugyancsak a népi hősök mintájára - olyan nyelven kezdett megszólalni, amely a legszélesebb körben is jól érthető. A popzene nyelvén. Ami a rebellis folklórt illeti, éppen kapóra jött, hogy a helyi adók növelése súlyos, országos ellenállásba ütközött - a Chumbawamba szerint vagy hatszáz éve, Wat Tyler parasztfelkelése óta nem volt a helyzet ilyen súlyos. A történelmi hűséget most ne firtassuk, ténynek legyen elég, hogy jó kis meglepetést keltett, amikor - munkáskórus gyanánt - előálltak egy tisztán a capella albummal. English Rebel Songs 1381-1984 - hangzott a címe, és hogy nem csak spontán gesztusértékkel bírt, abban biztosak lehetünk tavaly óta, mikor is immár kifinomultabb énektechnikával újra felvették.

A popzene terepét pedig a kilencvenes évek közepén előbb az Anarchy, majd az ötmillió példányban eladott Tubthumper albummal kaszálták emlékezetessé - nem kevesebbet állítva, mint hogy mosolygós-szellemes dalokkal jóval mélyebb nyom hagyható a disznó imperialisták képén. Hogy egy olyan zenekarnak, amely rendületlenül kiáll a maga anarchizmusa mellett, a multinacionális EMI lemeztársaság forgalmazta a lemezét, az többeket érzékenyen érintett természetesen. A Chumbának ugyanakkor "bizonyítania" kellett a túloldalon is, lévén a nemzetközi popbizniszben általában azt tartották, hogy egy anarchista zenekar bizonyára bebaszik, mint állat, lekési a koncertjét, viszont ronggyá hányja a szállodát. - Ilyesmik olvashatók a korabeli interjúkban: "Nem, az anarchista az nem ugyanaz, mint a sztálinista." "Igen, még egy anarchista is háborúba menne egy új Hitler ellen." "Nem volt olyan álmunk, hogy gazdagok vagy popsztárok legyünk. De úgy gondoljuk, ha valóban érvényesek a gondolataink, miért csak egy kis baloldali punkgettónak címezzük őket, miért ne inkább mindenkinek?"
"A legegyszerűbben azzal írhatjuk körül a Chumbawamba anarchizmusát, hogy mi nyolcvannyolc módon közelítünk mindenhez. Nem szavazunk a dolgokról, hanem addig tárgyalunk, amíg ki nem dolgozunk egy mindenkinek elfogadható kompromisszumot. Így nem keletkezhetnek csalódott tagokból álló klikkek, mint a demokráciákban vagy a legtöbb zenekarban."
"Mivel az anarchiát a legtöbb ember a káosszal rokonítja, mi megpróbálunk a legjobban szervezett brancs lenni a zeneiparban."
"Nemcsak azért játszunk popzenét, hogy a gondolatainkat közvetíteni tudjuk, hanem azért is, mert szeretjük. Az anarchizmusunk azon nyugszik, hogy az emberek minél örömtelibben éljenek."
"Minket nem zavar, ha a szegényebb rajongóink elcsenik a boltokból a lemezeinket. Csak azt kérjük, hogy ne a túlélésért küszködő kiskereskedőket válasszák, hanem a Virgin-féle megastore-okat."

Az EMI-kapcsolat a mérsékelt sikerű WYSIWYG (What You See Is What You Get) album után megszűnt, de a Chumbawamba ébersége nem lankadhatott továbbra sem. A General Electrickel például egy hétszázötvenezer dolláros reklámszerződést kellett felbontaniuk, mert mint kiderült, a vállalat katonai repülőkhöz is szállított motorokat. Ezzel szemben a Ford és a Renault töretlenül támogat dél-afrikai, olasz, brazil és indiai antikapitalista szervezeteket, csak hogy a Chumbával reklámoztathassa magát. Tudniillik mielőtt egy ajánlatra igent mond a zenekar, kontaktust teremt a helyi antikapitalistákkal, és csak akkor írja alá a szerződést, ha megosztozhatnak velük az így befolyt zsugán. Tetszettek már ilyenről hallani? Én még nem. Nekünk persze most az a legfontosabb, hogy a tavalyelőtti lapos Readymades után végre újra egy átütő albummal sikerült kirukkolniuk. Sőt. Azon sem lepődnék meg, ha azt mondanám: az eddigi legjobbjukkal. Mert miközben (ez) az Un tud annyit a mozgalmi popról, mint amennyit a Tubthumper tudott, akusztikus-folkos beütéseivel kitűnik az elődei közül. Mily bájos! - csettinthetnénk, ha nem csípne kissé a vitriol. Bár annak is megvan a diszkrét bája, amikor belepisilnek a gazdagok borába, vagy tortával dobálnak politikusokat, vagy katonák csencselnek egy lebombázott iraki múzeumban - mint ezekben a mesékben...

Hát tessék utánajárni. Augusztus 7-én, 19.45-től a Sziget Világzenei Színpadán.

Marton László Távolodó Forrás: Magyar Narancs (2004)

Matthew Braghini: 1996-ban sikerült elhozni Slash-t is mindössze 15 ezer dollárért, amikor a Snakepit-formációért 40 ezret kért. Összedobott egy zenekart Slash's Blues Ball néven, lett belőle egy kis nyaralás Budapesten.

Azt vártam, igazi viszki-ivó hólyag, aki azt hiszi, ő a király. De a Bronski Beat után a legjobb, akivel valaha dolgoztam. Ő sem kapta meg az első osztályt, de csak nevetett, hogy mindenki őt bámulja a repülőgépen. Emlékszem, a lányom ott futkározott a színpad környékén, erre odajött hozzám Slash, és kérdezte, bemutatnám-e neki! Aztán felvette Biancát, aki persze azonnal elkezdte rángatni az orrbavalóját, kérdezte, mi ez a csúnyaság. Slash meg csak röhögött rajta.

Részlet Jávorszky Béla Szilárd Tíz év hév című könyvéből

Gerendai Károly: Lemmy, a Motörhead basszusgitáros-énekese annyira berúgott a fellépése után, hogy csak reggelre sikerült visszatérnie a nagyszínpadhoz.

Csizma, bőrkabát és útlevél nélkül. A ruhái nem izgatták, viszont egyetlen órája maradt, hogy kiérjen a repülőtérre. A hangosbemondó folyamatos felhívásaira végül valaki leadta az okmányt az információnál. Lemmy meg rendőri kísérettel robogott Ferihegyre.


Részlet Jávorszky Béla Szilárd: Húsz év hév című könyvéből

Matthew Braghini: „A legnagyobb gondot David Bowie turnémenedzsere okozta. Képzelj magad elé egy kétméteres, 140 kilós Puerto Ricó-i feketét, akinek iszonyatosan nagy szája van. Nos, ez volt Charlie, aki mindenbe belekötött.

Elmondott minket mindenféle amatőrnek. A koncerten meg iszonyatos biztonság, mindenkit távol tartottak a színpadtól, engem is alig akartak felengedni. Alig vártam, hogy elkezdjék, gondoltam, legalább másfél óráig csendben marad. Karcsi épp sétált fel a színpadra, mire Charlie odaszaladt, ki a fasz vagy te?, azzal majdnem lelökte. Mondom neki, övé a fesztivál. És miközben Karcsi nyújtotta felé a kezét, Charlie-tól maratoni, abszolút lekezelő letolást kapott.”


Részlet Jávorszky Béla Szilárd: Húsz év hév című könyvéből

Kovács Tamás programigazgató: David Bowie 34 fős stábbal érkezett, tíz tonna túlsúlyt kért, ami olyan horribilis összeg volt, mint két másik színpad összes technikai büdzséje.

Kiderült, a mosókonyhától kezdve a cateringen át a mosogatóig, mindent magukkal akartak hozni. Lealkudtuk a felére, megjelent a stáb, és olyan élményben volt részem, amivel korábban csak Stingnél találkoztam (nem a Szigeten). Vége a beállásnak, a fényes csávók még fenn huhogtak, tíz méter magasan, tökig olajosan. Lenn hosszú asztalon megterített a stáb, Bowie ült az asztalfőn, tíz-tizenöt ember két oldalt. Mindenki várta, hogy hozzák a kaját, de Bowie intett, hogy nem, bevárják a két fénytechnikust. És a két csávó lejött, kimosakodott, leült, akkor jó étvágyat kívántak. Merthogy ez egy stáb, nem arról szól, hogy Bowie utazik a biznisz klásszon, a roadja meg jöjjön utána biciklivel. Csoportépítő tréning van. Ha elmennek másfél évre egy 120 előadásos világkörüli turnéra, ott mindenkinek ismernie kell a másik gondolatát. Hisz 120 alkalommal kell villámgyorsan felépíteniük a maguk kis városát.

Részlet Jávorszky Béla Szilárd: Húsz év hév című Sziget-könyvéből (2012)