Az első Szigetem kicsit szürreálisan alakult. Tudod, én eléggé burokban nőttem föl, sok komolyzenével, komoly tanulással és szabályos élettel. A kiszabadulást az írás és a zenélés jelentette. Előbbivel kitágult a horizont, utóbbival átlógtam a Margit-hídon Pestre utána meg Düsseldorfba. Sokat jártam haza, és olyankor folyamatos pörgés volt. Mintha megpróbáltam volna besűríteni minden itthon elpasszoltnak vélt időt abba a 24 és háromnegyed nap itthon tartózkodásba.

Azt hiszem, ’94 nyarán történt, amikor fölhívott egy kedves barátom, hogy kapjam össze magam, mert négy perc és indulunk fellépni a Szigetre. Mondtam: oké. Akkor még nem alakult meg egyik fiktív együttesem sem, ami volt, azzal meg teljesen hallgathatatlan zenét játszottam. Hónom alatt fuvolával, lábamon pedig olyan kínai-szerű Convelse-zel sétáltam át a hídon. Sziámi is ott volt egy integetésre, bár igaz, hogy csak évekkel később, az egyik könyvem közös bemutatóján ismerkedtünk össze az akkori Gödörben. Kiderült, tényleges föllépésről van szó. Ezen a szigetes performanszon (azt hiszem, Árvai Bori szervezte) rózsaszín és világoskék teknőkből fújtuk kiabálva, sípolva a szappanbuborékokat egy nyitott IFA platójáról. Fölléptem. Ez sokaknak tetszett, de olyan is volt, akinek nem. Leginkább egy ragyás arcú - szerintem volt NDK-s - csávó nem díjazta, hogy csöpög rá a szappanlé. Elkezdte kiabálni, hogy schei..e, schei..e, ar…och mire nem maradt más lehetőségem, mint az egész lavórt leborítani. Aztán dobbantás a platóról egy leszúrt rittbergerrel, futás és meg sem álltam valamelyik színpadig. Ha jól rémlik, akkor Zappa volt együttese (Nagymuter Találmánya) lépett föl, de lehet, hogy az később volt… vagy másnap?


Fotó: Nagyillés Szilárd