„Három kigyúrt biztonsági őrt kérek a Logikai játékok-sátorhoz!” CB-rádió, Sziget Már legalább tíz éve foglalkoztat a kérdés: vajon komolyan gondolja-e bárki is, hogy a közel harmincöt koncerthelyszín elhelyezhető az akusztikai szempontok pontos mérlegelése után egymás mellett úgy, hogy az sem a fellépőket, sem a hallgatókat nem zavarja? Vajon mit szól Dresch Mihály, amikor improvizációjának kellős közepén a szomszédos sátorban kíméletlenül megszólal a szubbasszus mindent átható dubbogása? És ha zavarja, minek jön ki? Akár hallgatni, akár játszani. Az okok nyilván különböznek. Előadóként a Szigeten megjelenni (vagy nem megjelenni) régóta presztízskérdés. Abszolút egyértelmű, hogy még a főprodukcióként előadott másfél órás show is kevés egy Igazán Komoly Zenekarnak (vö. a Sziget előtt hazánkban járt Rolling Stones háromórás vagy a nulladik napon fellépett LGT négyórás meneteivel). A Szigetnek – és a hasonló fesztiváloknak – azonban teljesen más az atmoszférájuk, épp ez (ha valami egyáltalán) ad nekik enyhe stichet: az egymás mellett élő, egymásnak néha tökéletesen ellentmondó felfogások laza szimbiózisa. A büntetés-végrehajtási intézet illusztratív sátra (befekhetsz a priccsre, kezeden bilinccsel) a Blues-színpad mellett, mögötte a Lubavicsi rabbi ad tanácsot tíz forintért épp a vidámpark mellett (harmincméteres ugrás a semmibe, az megvan?), a színhús giroszos a vega Krisnástól tíz méterre, langy világzene és kőkemény metál zúzda, karaoke-színpad, és mindez egyszerre, egy helyen. Te is más vagy / te sem vagy más. Külön-külön jó része bóvli, együtt azonban jó. Tulajdonképpen nem is érdemes válogatni, és ahogyan a rakott krumpli vagy az uborkasaláta is sokkal ízletesebb másnap, amikor az alkotórészei összeérnek, úgy válnak egyre inkább megkülönböztethetetlenné és egymás kiegészítőivé a különféle zajok, ízek, szagok és képek a hét nap folyamán. Teljesen felesleges hangsúlyokról beszélni, a sarki pizzaárus itt legalább akkorát alakíthat, mint a Bahia-sátor ügyeletes fellépője. Ha elég ügyes. Az egyetlen negatívum e bekezdés elején jelzett szempont csupán: nevezetesen a zajok összecsúszó orgiája. Ha valaha is koncertfellépő lennék a Szigeten, tuti, hogy csak a Világzenei színpadot választanám (persze ez sajnos nem tőlem függne). Ennek a helyszínnek ugyanis meglepően jó a hangosítása, véletlenül épp nincs a közelben más jelentős zajforrás, és akkora hallgatóságra van kalibrálva, amennyi ember még épp elfér anélkül, hogy a kivetítőre kellene bámulni az előttem álló feje fölött. Nem lep el a tömeg, pont befogadható mind vizuálisan, mind audibilice. Harmadik nap este itt lépett fel a olasz etno-anarcho-szabadcsapatok legjelentősebbike, a Mau Mau. Kőkemény tánczene majdnem színtisztán akusztikus hangszereken előadva: harmonika, nejlongitár, trombita, szaxofon, dob, basszus. Ének. Keverik a szezont a fazonnal: olasz műdalok spanyol szószban, laza arab körítéssel. Finom. Talp nem marad egy helyben, erre még a halottak is. Pompásan passzol abba az eklektikába, melyet feljebb volt szerencsénk tapasztalni. A keverés minden értelemben tökéletesre sikeredett, az énekes hangszerének utolsó húrját is tisztán ki lehet venni még akkor is, amikor az összes hangszer egyszerre szól. Ezt vajon máshol miért nem képesek reprodukálni? – jegyzem meg magamban: a két évvel korábbi dühöngőben (a legmélyebb, legrázósabb embertömegben) töltött élményeim járnak eszemben. Annak idején a pályája kezdeti csúcsán járó Franz Ferdinandot ugráltam végig: a zenét tíz méterre a hangszórótól már fizikailag éli át a befogadó. Vagy a Szokol rádió hátul, lazán, vagy a mellkasig hatoló remegés a téboly közepén – köztes állapot nincs. A masszív sokaság a Sziget egész területére jellemző. Többek között örülök, hogy nem vagyok: lány (női vécék előtt kacskaringózó sorok: ötvenes évek, húsbolt), alkoholista (van bevett taktika a pult gyors elérésére, de azért ütnek), három napja éhező menekült (a lávakövön sült hot dog valamiért úgy vonzza a helyi erőket, mint légypapír a legyet), fáradt, a Szigetet taxival elhagyó látogató (az emberkígyó olyan hosszú, hogy a sor végén állónak valószínűleg nem kell napijegy, mert kilóg a fesztivál területéről), vagy a Szigetre főműsoridő előtt egy órával autóval érkező vendég (nulladik napon a taxis szanzsen megtagadta a Csalogány utca – K-híd útszakasz megtételét hivatkozva a forgalomra, mely valóban nem adott okot sok reményre, ám a feladat nem is volt annyira kivitelezhetetlen). Leginkább azonban a kiszolgáló személyzet szenved meg minket: több csapos állítása szerint egy adott ivóhelyen egy műszakon keresztül (az nagyon sok idő ám) létezik legalább egy pultos, aki egyfolytában csak sört tölt a poharakba – rendeléstől függetlenül, mert igény mindig van. Aktív fizikai munka ritmusra. (Teljes cikk: http://mozgovilag.com/?p=3079)

Valamikor a gimi után volt Pink koncert a Szigeten. Az első szigetes élményem családi program volt inkább,ekkor azonban már a barátnőimmel tudtam elmenni bulizni! Szuper volt, megbeszéltük, hogy csajos estét tartunk aznap. Olyannyira jól sikerült, hogy a koncert után a sokadik fröccsünkért sorban állva vettem észre, hogy nincs rajtam a szalagom!!Teljesen kiborultam! A barátnőim próbáltak vigasztalni, és mondták, hogy segítenek megtalálni (rosszabbik esetben összedobjuk valahogy újra a pénzt a jegyre). Nem sok esélyünk volt,de azért elkezdtük a keresést.Egy teljes órán át kerestük, mikor váratlanul a nagyszínpad szélén, a földbe félig beletaposva megtaláltuk! Nem akartuk elhinni, és máig se értjük hogyan lett meg, de azután már csak a boldogságtól tudtam volna sírva fakadni.

Öt évvel ezelőtt sikerült majdnem négy órán keresztül együtt mulatnom a nagyszínpad backstage-ben a TOOLlal, amely az egyik legmeghatározóbb zenekar az életemben. Még mielőtt befejeztük volna Danny Careyvel (dobok) a nagy csocsópárbajt, Justin Chancellornak (basszusgitár) sikerült az egész csocsóasztalt felborítania, de azt már nem tudta elmondani, miért tette mindezt, ugyanis a magyar pálinkák ismét győzedelmeskedtek a beszédképesség felett.:)

Ezekután "átmentünk" az öltözőjükbe, ahol kivégeztük a maradék italmennyiséget, majd azon vettük észre magunkat Dannyvel, hogy az egész zenekar csak ránk, vagyis csak rá vár, hogy elindulhassanak a következő turnéállomásra, de ő ezzel mit se törődvén folytatta, amit elkeztünk. Egy szó, mint száz: rá kellett jönnöm, hogy TOOLék is csak emberek, akármennyire is földönkívüli zenét játszanak.

2007. év legemlékezetesebb napja Augusztus 12. volt, amikor hajnalba kis feleségemmel arra keltünk, hogy a közös gyermekünk ki akar szabadulni édesanyja hasából. Pakoltunk, izzadtunk, rohantunk és minden rendben is ment, a kis Vanda megszületett. Ölelgetés, puszilgatás, mosoly, öröm, sms hegyek, telefon hegyek, majd pihi. És hogy ezt megünnepeljem férfi módon, barátaimmal a szigeten ittunk egy jó pár sört és partiztunk éjszakába nyúlóan. Csodás volt, ahogy a sziget lakók is folyamatosan gratuláltak, egész napos téma volt a kislányom. Sosem felejtem el azt a napot! Ja és a Taxi-s ingyen vitt haza :)