Kovács Tamás (1994 és 1998 között a Sziget zenei programjait szervezte)



1995-ben az Auróra koncerten Vigi, a gitáros - tizenkét éve kétakkordos punkot játszik, kedves, őszinte srác, balos, mint a punkok általában - a színpadról csak annyit látott, hogy a 10-12 ezres tömegben két kopasz veri a tarajosokat. Elkezdett üvöltözni, hogy itt vannak a skinheadek, a rohadt mocskos fasiszták, verjétek őket agyon. Mire 2-300 ember beszállt a buliba. Aztán kiderült, a két kopasz valójában katonai szolgálatot teljesítő punk, csak úgy pogóztak, közben meg lökdösték a haverokat. Ebből lett a tömegverekedés. Mondtam, Vigi, nem kapod meg a pénzed, ha nem mész ki, és nem kérsz elnézést. És pedagógiai sikernek éltem meg, hogy ez a nyakas srác kiment és elnézést kért.

Iggy Pop és Henry Rollins kedvencei, a nemzetközi karriert befutott Vágtázó Halottkémek (Galloping Coroners, Die Rasenden Leichenbeschauer) 1975-től máig tartó pályafutásáról szól a pár hete elkészült, Nagy Júlia által rendezett, Akik móresre tanították a halált című dokumentumfilm.





A tizenegy éven át betiltott zenekar nem csak a közép-európai zenei underground kiemelkedő csapata, hanem egy összművészeti alkotóműhely, hiszen hol egy színházi eseménnyel, hol body-art performance-ekkel hívta fel magára a figyelmet. A film végigkíséri a VHK történetét a kezdetektől egészen napjainkig, a magyar és a nemzetközi szaksajtó kedvenc zenekarának mai és archív felvételein, a tagokkal készített interjúkon és a kortársak emlékezésein keresztül bepillantást nyerhetünk a zenekar történetébe, így talán jobban megérthetjük annak a végtelen és lebírhatatlan energiának a forrását, melyből a csapat mind a mai napig táplálkozik.

A VHK számos, mára legendás szigetes koncertjeinek egyikéről készült 1995-ös felvétel:

Ez a történet sem ma volt... 1995-ben, immáron másodszor a Szigeten, hetijeggyel, sátorral, cimbikkel. Egy barátnőmmel közös sátorban voltunk, amit ráadásul anyukája kapott kölcsön valahonnan.... szóval elviekben az ember az ilyenekre még jobban vigyáz ugye. Nagyszínpad mögötti réten állítottuk fel, szép körben vagy 5másik sátorral egyetemben. Készültem életem első Kispál koncertjére, többiek már mondogatták, hogy nagy királyság lesz.

Mit, mit nem, koncert előtt fél órával az egyik óriás léggömb elszabadult és végigszántott a sátrak között. A miénkből egy halom lett, amiből nem nagyon lehetett következtetni arra, hogy előtte mi is lehetett... (természetesen a baráti társaság sátraiból csak a miénket érte kár... (-: Így koncertről lemaradva vártuk a Szervezőket, hogy felmérjék a kárt és mondjanak valamit, miközben a zene foszlányai azért elértek hozzánk.

Kárpótlást kaptunk, másik sátrakba költöztünk és ha jól számolom 15 évvel később -immáron sok Kispali koncert után- az ugyan azon a színpadon tartott búcsúkoncertről már nem maradtam le.

A vicc az egészben, hogy néhány évvel ezelőtt egy új baráti társaság tagjai mesélték, hogy ők is emlékeznek erre a '95-ös esetre, ugyanis egyikük azt hitte, az a Hold, mire a többiek kiröhögték. Ezen felbuzdulva kommandóst játszott, hogy akkor lelövi a holdat/léggömböt (a puszta kezével), mire a léggömb elszabadult... (-:

Mivel az összes eddigi Szigeten jelen voltunk és játszottunk Ladánybenével, rengeteg történetünk, mókás emlékünk van. Most hirtelen három sztori jutott  eszembe.

Az első, valamikor '95-ben lehetett, amikor a dán Dub Wise reggae bandával turnéztunk és a Szigeten egy Marley-műsort is játszottunk. Akkoriban tűztük a zászlónkra, hogy megmutassuk Bob kevéssé ismert dalait is, hogy ne csak a buffalói katonáról tudjon a nép. Így többek közt a Redemption Song himnusza lett a műsorunknak. Colins Wooddal, a Dub Wise feka énekesével, a Marley-buli utáni jókedvünkben egy mini Redemprion Song turnét tartottunk és az összes működő színpadra felkéredzkedtünk elénekelni.


Egy alkalommal Murak (Muraközy Péter programszervező) mint reggae selectort kötött le a Bahia színpadra hajnali 5-ös kezdésű "reggae továbbképzésre". Előző éjjel Siófokon játszottunk és a zenekar lent maradt, csak én jöttem fel mámorosan a CD-immel. Reggel 5-kor már mindenki aludt a sátorban, de én mindenre elszántan beindíttattam a hangcuccot, összeszedtem a lemezjátszókat és belekezdtem a zenélésbe. '96-ot írtunk, még nem igazán működtek a reggae soundok itthon. Műsorom alatt kábé 2 percenként jött hozzám egy-egy különítmény, hogy Cure-t, Takáts Tamást, rockot stb. tegyek be... Kiakadni viszont csak akkor sikerült, amikor a korábban mellém szegődött széphölgy szólalt meg: TB, egy kis Depeche Mode-od nincs véletlenül?:)

Egy átmulatott Sziget-koncert utáni éjszakán a kedvenc büfénkben (Enyhe Fintor Kocsma!) hajnaloztunk és dáridóztunk Lovasival és Gerhes Tomival. Mivel másnap délre leszerveztem egy Est színpad-os Ladánybene talk show-t, reggel 6 körül úgy döntöttünk, már nincs értelme hazamennünk és toltuk tovább a mókázást. Pezsgő 11-kor napsütésben... Szerintetek, hogy néztünk ki a talk show-n, ahol kiültettek minket félkörívben a tűző napra? (hangosan horkoltunk...)

TB Homelock/Ladánybene 27

Az egyre jobban dagadó programkínálat papíralapú lenyomata Uj Péter legendás beköszöntőjével, és persze az is kiderül az 1995-ös Pesti Est Különszámból, hol találhatók a tűzrakóhelyek. Klikk ide!

Apámmal akkor rendeződtek a nemzedéki problémáink, amikor az „öregem” 1968 márciusában egyik este - kezében a sípoló, sustorgó táskarádiójával - váratlanul megjelent a szobám ajtajában. Régi „reakciósként” minden este a Szabad Európa Forgószínpad című magazinműsorát hallgatta, s Cseke László éppen a Beatles vadonatúj kislemezét, a Lady Madonnát mutatta be. - Gondoltam érdekel - mondta szokatlan hangsúllyal, s az ágyamra ülve velem együtt hallgatta végig a számot. Tanárember volt, akkor már évek óta tűrte lázadozásomat, tombolásomat. Toleráns volt, de konzervatív. Aznap este életében először vállalkozott olyan „kalandra”, hogy figyelmet szenteljen az én szubkultúrámnak. Néhány percnyi együttlét volt csupán, de én ettől kezdve másként néztem.

Akkoriban olyan időket éltünk, hogy a tiniket ötcentis hajért - a műhelyekből vagy az iskolákból - már elzavarták a fodrászhoz. A klubokba, a bulikba csak fehér ingben, nyakkendőben lehetett bemenni, s még ezerféle tiltás volt annak megakadályozására, hogy mások, hogy önmagunk lehessünk. A felnőttek egyáltalán nem akarták „érteni”, hogy a fiatalság miért akar különbözni apáitól, miért akar önállóságot, miért akarja azt a hülye-lye-lye zenét hallgatni? Mindent, és mindenkit igyekeztek megrendszabályozni. Tiltottak és irtottak. Csak a nyarak jelentettek maradéktalan örömöt. A suli utolsó heteiben már alig vártuk, hogy végre otthagyhassuk a bilincses iskolákat! Hogy indulhassunk a Balatonra, a táborokba, a környező országokba. Hogy csavaroghassunk, stoppolhassunk, csajozhassunk, s nem utolsósorban egymás közt lehessünk, a saját zenénket hallgathassuk. A fiataloknak akkor a konszolidációt hullámzó Balaton volt a nagy Álom. A Gemini klub Szemesen, a Mini a keszthelyi Tátikában, Illésék Siófokon, a koncerthajók, az esti gitározások a molókon, a nagy éjszakai fürdések, a haveri héderek, s persze a világmegváltó dumálások... Ilyen volt a hatvanas évek vége, az álmodozások kora, a naiv hitek, a lázas keresések, a világmegváltó tervek ideje! A Nagy Kaland, amiről a gyerekeimnek éppúgy meséltem, mint ahogy apám mesélt nekünk a frontélményeiről.

Később ezeket a régi élményeket keresve ültünk be a Népstadion betonkaréjába az első nagy nosztalgiabulikra, de hiába énekeltük a nemzedéki himnuszainkat tele torokból, az a mámorító hangulat, az az érzés soha többé nem tért vissza! Gyermekeink pedig csak bámultak bennünket. S nem értettek semmit. Ahogy mi sem értettük őket. Hogy miféle zenéket hallgatnak, miféle szórakozóhelyekre járnak, miféle divat szerint öltözködnek, miféle bugris sztárokat választanak! Csak mutogattuk nekik egyre reménytelenebbül a régi fotókat, hallgattuk a recsegő lemezeket, ajánlgattunk egy-két filmet, könyvet, színdarabot. De „filléres emlékeink” láthatóan nem nagyon érdekelték őket. Az ellentétek feloldhatatlannak látszottak. Néha én is tehetetlennek éreztem magam. Mindig az apám járt az eszemben, aki a hatvanas években éppúgy figyelhette tizenéves vadulásomat, mint én a saját gyerekeimét. Próbáltam hídat építeni közénk, ahogy ő is próbálkozott, de sokáig lehetetetlenségnek tűnt a nemzedékek közti kapcsolat.


Még akkor is annak tűnt, amikor a „Sziget” megszületett. Utoljára a nyolcvanas évek elején, a „Fekete bárányok” koncertjén jártam a Hajógyári szigeten. Mi - újságírók - szerveztük Feróék nagy demonstrációját a csöveseknek, a szakadtaknak, a baboskendősöknek. Hogy továbbra is létezzen, hogy lehessen a másság! Hiába! Ez volt az utolsó nagy beatünnep. Utána egy évtizedig nem történt semmi. A rock elveszítette szabadságharcát. Gerillái egy-két évig még utóvédharcukat vívták, majd a nyolcvanas években sorra felmorzsolódtak a csatamezőn. A rendszerváltást követően azonban jött Müller és Gerendai, akik tovább akarták álmodni az Álmot. „Eurowoodstock” - adták ki a jelszót, s '93-'94-ben a régi ismerősökkel természetesen mi is ott voltunk az első „szigetelők” között. De minden túl vadnak, túl veszélyesnek, túl idegennek tűnt. A terepet az előző évtizedek szubkultúráinak túlélői, utóvédharcosai, szélsőségesei uralták, s mindaz ami velük járt. Fékevesztettség. Piálások. Drogok. Botrányok. Nem sok jóval kecsegtetett, amit láttunk. Mert mi tudtuk, hogy Woodstocknak Altamont volt az ellentétpárja, a „nagy utazásba” sokan belehaltak, s a szeretet és béke jelszavából is végül erőszak és gyűlölet született. A későbbi években még kapacitáltam a régi „öregeket”, de a sziget nekik már „gyanús” volt. A gyerekét sem merte közülük senki elengedni. - Ki tudja, mi történik velük? - ismételgették. A Nagy Generáció tagjai féltek, és a gyerekeiket is féltették a „szigeteléstől”! Ahogy a mi szüleink is féltettek bennünket. A megállapodott középosztály már nem ilyen kalandokra vágyott. Fogyasztani, élvezni, nosztalgiázni akart. Inkább a Népstadionban vagy a BS-ben ülték tele a lelátót, a sziget zöld füvén már rosszul érezték volna magukat. A kilencvenes évek második felében én továbbra is évről-évre kint voltam. Figyeltem és dokumentáltam. S láttam, ahogy fokozatosan átalakul, megváltozik minden.


Nincs többé Woodstock, és nincs többé Woodstock-nemzedék! - írták a lapokban, s a Sziget sem szólhatott a Múltról, a poszthippi-csöves-rocker-punk dagonya helyett valami más kellett. S a szervezők ekkor szélről középre húztak, s megkezdték az új középosztály gyerekeinek igényeire fazonírozni a hetes nyári kivonulást. A Sziget az évtized vége felé már ezt az új arcát mutatta a látogatóknak. Konszolidálódott, biztonságossá, mindenki által élvezhetővé, belakhatóvá vált. Buli. Haverok. Pepsi. Szponzorok. Ekkor döntöttem úgy, hogy még egyszer megpróbálom. Legközelebb a kisebbik lányomat is magammal viszem, merüljünk alá együtt ebbe a nagy zenei-kulturális zsibvásárba. Anyja még ekkor sem vállalta a Kalandot, és mások sem rajongtak az ötletért. A Sziget híre még nem volt elég bizalomgerjesztő, az egykori Nagy Generáció tagjai nem titkolt ellenérzésekkel határolódtak el a felelőtlen vállalkozástól. „Halálsziget”, „drogsziget” - ismételgették, s előjött mindaz az előítélet, fóbia, ordas eszme és baromság, ami az előző, pártállami évtizedekben az eféle rendezvényekhez hozzátapadt. Nemzedéktársaim ekkor már „rendes embereknek” tudták magukat: szappanoperákat néztek, dáridóztak, kvízműsorokon pallérozták, amerikai akciófilmeken edzették az idegeiket... A „szigetelés” messze kívül esett a szellemi horizontjukon.


Így hát 1999 nyarán lányommal csak mi ketten kapcsoltuk fel a csuklónkra a kötelező „ékszert”, s nem titkolt izgalommal vegyültünk el a több tízezer ember között. Az már első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy mindketten kivételként erősítjük a szabályt. Ő sem találkozott az osztálytársaival, s magamfajta „vénember” is csak mutatóba akadt. De az első perctől tudtuk, hogy a Sziget, ha nem is rólunk, de nekünk is szól! Nem volt kétséges, hogy egy, a maga nemében páratlan „kultúrkempingben” bóklászunk, ahol az elképesztő kínálatot feltálaló multikulti svédasztalról mindenki azt és annyit csipeget, amennyit akar. A forgatag lenyűgöző volt és kedvünkre való. Bekukkantottunk minden sátorba, megálltunk minden színpad előtt, bámészkodtunk az utak mentén. Koncertek, alternatív színház, performance, mozisátor, internet, szabadegyetem - a' la carte. Aki akart, lemehetett kutyába vagy fennkölten bájcseveghetett a poszméhek szexuális életéről, esetleg benézhetett a drogsátorba, vitatkozhatott punkokkal... Voltak alternatívák. A jelszó minden talpalatnyi zugban: nyitottság, másság, szabadság, tolerancia. Különösen zenei téren volt a felhozatal lenyűgöző - sub,dub, acid, flash, jungle, techno, house, metál, rock, reggae, hiphop, free jazz, lakodalmas rock, retro, rockabilly, world music...


Amerre mentünk, mindenhonnan valamilyen zene szólt, s egy óra elteltével az volt a benyomásunk, mintha egy nagy zenei-kulturális Disneylandben csavarognánk. Generációk, szubkulturák, életformák tarka összevisszasága hullámzott körülöttünk, s miközben a hajógyári hídon túl egymásra acsarkodott a világ, itt a technosátor party-animaljai jól megfértek a mohikántarajosokkal, a rastafrizurás neopogányok a kopaszra borotvált krisna tudatúakkal... Leben und leben lassen. „Mi is valami ilyesmit szerettünk volna!” - próbáltam tovább szőni a régi mesét csavargásunk közben, de lányomat a Múlt nem érdekelte. Annál inkább magával ragadta a Jelen, mindaz, amit látott, hallott, átélt. Az individualista kor kollektív tombolása. Szabadmellű örömök, pányváról elengedett libidók, szabadságmámor, hedonista élvezkedések, kulturszipó, önfeledt bulizás, a tér- és időutazás. Így aztán amikor összeakadtunk néhány ismerősével, azonnal az elszakadást választotta. Elnéztem őket. A mai tizenéveseket. A közeljövő „Sziget-nemzedékét”. Olyanok voltak, mint mi a hatvanas években. Mégis egészen mások. Láthatóan semmi frusztráltság, semmi lázadás, semmi ideológia. Csak laza együttlét. A gőz kieresztése. Kicsit fogyasztunk, kicsit szórakozunk, kicsit költekezünk, kicsit haverkodunk, s este felcsörgetjük az ősöket. Oké? Akkor irány a nagyszínpad! S máris eltűntek a forgatagban. Én még kései Odüszeuszként bolyongtam tovább az egyre inkább sötétségbe burkolózó szigeten, s próbáltam elfojtani a feltörő érzelmi buzgárokat. Megrendített, hogy mennyire nincs párbeszéd az utódokkal. De én sem akartam nosztalgiázni, nem akartam azon meditálni, hogy mivé lettek a régi álmok, s hol vannak a régi barátok? Inkább igyekeztem annak örülni, hogy végre megint van Valami...


Sok helyen jártam, de ez a Sziget valóban egyedülálló Európában. Egy nemzedék - az apáktól teljesen függetlenül - megcsinálta a maga sajátos fogyasztói-alternatív szubkultúráját, hogy évente egyszer úgy istenigazából kitombolja, kimulathassa magát. A szülők a spanyol tengerparton, a Balatonon, a Bahamákon, a gyerek pedig néhány ötezressel a zsebében itt élvezkedik a zöldben. Másfajta nép, másfajta raj. Új idők, új dalaival. Nem kérnek belőlünk. Az ócska kis történeteinkből. A feléjük nyújtott kezekből. Fütyülnek a Múltra, és semmi kétség, övék a Jövő. Ahogy mászkáltam az éjszakában, az is egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a leendő magyar elit dáridózik a maga módján a szigeten. S ahogy önerőből megcsinálták a Szigetet, feltehetőleg nélkülünk fogják megcsinálni a jövőjüket is. S a közülük kikerülő miniszterelnöknek valószínűleg nem kell 25 évet várnia, mint Clintonnak Woodstock után. De talán tizenötöt se! Mert a „szigetesek” nagyon nyomulnak, s nagyon tudják, mit akarnak. Nincsenek illúziók, ábrándok, hitek. Ezek a nemfékezett habzású csávók alkotják az első nemzedéket, amely valóban nem az apáik útját járja, s amely tényleg elhagyja a bűvös kört. Másnap lányom lelkesen meséli a tapasztalatait. Boldog, imádja, amit látott-hallott, megélt. Telefonon a barátnőinek is újságolja az élményeit, szervezi őket, legközelebb már együtt mennének. Úgyhogy nekem nincs is több dolgom, elengedhetem a csajszi kezét. Mehet, ha akar. A Porsche előzheti az öreg Trabantot. Nem érdemes tovább fárasztani a magam tempójával. Nem kétséges, néhány éven belül már ők fogják írni az új időszámítást. Mert másképp gondolkodnak, másképp beszélnek, más sebességen élnek, más értékrendet vallanak, mint az előző nemzedékek. Ez már igazi globo-generáció, amely nem tud, s nem is akar mit kezdeni az apák exhumált emlékeivel, vagy a posztkádári iszapbirkózók lövészárkaival. Ma még arra az egy hétre várnak, hogy beindulhassanak, s egy hétig pörgés ezerrel! Holnap talán az országot is felturbózzák! Kérdés: vajon ezek a „szigetelő” fiúk-lányok néhány év múlva csinálnak-e, csinálhatnak-e Szigetet Magyarországból? A kérdésre lányom vonogatja a vállát. Ezen még nem gondolkozott. Ő nem Utópiában él. De nem rossz ötlet - mondja. Nem elképzelhetetlen. De hülye a kérdés, s most, ne haragudjak, ő inkább bulizna. S érdeklődik, hogy este akkor tényleg egyedül mehet-e a barátnőivel? Mondom neki, hogy persze, szórakozzanak jól. A kis csajszi boldog, s repül. Én pedig este élménybeszámolót tartok a régi társaságnak. Hitetlenkedő arcok, kíváncsi tekintetek. A „derékhad”. Az egykori „remény-forradalmárok”. Akik már régóta állnak, pedig futnak a percek, s akik még mindig, makacsul a saját régi „frontélményeiket” ismételgetik. Bezzeg, akkor más volt... kezdik az unalmassá vált mondatot, amire már nem kíváncsi senki. Mert az Idő elszállt felettünk! Visszafordíthatatlanul! A Sziget a bizonyíték rá!


Részlet: Nagy Sziget könyv – tíz év hév (Crossroads Records, 2002)

Talán 94-95 körül lehetett az első szigetes élményem. Királyhelmecről indultunk el stoppal, sátorral és sok-sok liter borral felszerelkezve. Az útra máig emlékszem, mert amit csak ki lehetett hozni a kocka Ladából, azt kihozta a sofőr és a nagy ijedségre amikor végre megérkeztünk, meg is ittunk egy pár üveg bort. Onnantól már csak arra emlékszem, hogy az egész hét eltelt egy perc alatt

A SZIGET átölelt, magába szívott és nem engedett azóta sem el. Mindenkit ismertünk, megszámlálhatatlan barátunk volt. Olyan érzésem volt, mintha gyerekkori barátaim lennének a szigetlakók. Azt az óriási szeretetet (ilyen nagy közösségben) addig még sehol sem tapasztaltam és máig emlékszem erre az érzésre. Mindenünket megosztottunk amink volt, ételt, italt mindent, ami körülvett és boldoggá tett akkor. Akkor öltözött be a Lovasi robotnak vagy TV-nek, már nem emlékszem tisztán, a Kispál-koncerten és eldobtam az agyam tőle. Prodigy-koncert közben a tesóm elesett és majdnem összetaposták, úgy mentették ki, Iggy Pop felborította a színpadot - annyi energiája volt mint egy atomerőműnek…és..és..és.. Részegen elbújtunk a szemetes kukákba és onnan ugrottunk elő az emberek nagy megdöbbenésére - kurvára megijedtek:), amin mi óriásit szórakoztunk - sőt a mai napig emlegetjük:), annyira jóba lettünk az egyik kocsma tulajával, hogy reggel 4 körül minket kért meg, hogy álljunk be a pult mögé és szolgáljuk ki a vendégeket, aztán olyan bulit rendeztünk, hogy a fél Sziget odacsődült és reggel 8-ig állt a bál. Kiraktak vagy 200 hordót, amiket körülálltunk és hatalmas fadorongokkal elkezdtük ütni vagy 1000-en és egy olyan transz állapot kerekedett, amiben órákon keresztül lebegtünk és csak ütöttük-vertük a hordókat.

Sziget, imádlak azóta is, ha valami örök szerelem nálam, ez az:)"