Niklosz Kriszta (egykori Sziget-mindenes): Nem iroda volt az, inkább olyan jellegű, mint egy kollégium. Kezdetben voltunk négyen-öten, aztán folyamatosan jöttek a többiek. Egész napos, 22 órás intenzív munka, mindenki mindennel foglalkozott, minden olyan kaotikus volt. Két kölcsönbe kapott számítógép, egy régimódi, betöltős fax – ha jól emlékszem, ebből állt az infrastruktúra. Balázs konyhájában főztünk, a fürdőszobájában fürödtünk, az egésznek amolyan tábor jellege volt.

Borsa Kata (egykori Sziget-mindenes, ma kulturális programszervező): Mint egy úttörőtábor. Fura, érdekes hangulat. Az irodában mindig aludt valaki. Nekem egy darabig fel sem tűnt, hogy az valakinek a lakása. Meg hogy ki az az egy, aki a többieket vendégül látja. Emlékszem, ahogy ott ültünk Gerendai Karcsival, még alig ismertük egymást, épp átbeszéltük a dolgokat, mikor a fejéhez kapott, hogy húúú, neki most el kell szaladnia. »Tudsz még tíz percig maradni? Akkor itt ez a boríték, légyszi, add oda Szeles Gézának«”. Azzal otthagyott egy köteg pénzt. Aztán jött valaki, mondta, ő a Szeles Géza, én meg odaadtam neki.

Részlet Jávorszky Béla Szilárd Húsz év hév című könyvéből

Több olyan ismerősöm is van – például én -, akik, amióta csak eladták a lelküket a – jobb híján – dance néven emlegetett stílus-gyűjtőmedencének, szinte semmi rockot nem hallgatnak. Van persze néhány kivétel, az egyik e szösszenet témája, a Colorstar. Amennyiben elfogadjuk, hogy a zenekar rockban utazik.

Eleinte többen Korai Öröm utánérzésnek titulálták az egykori Őz-kiegészítők (merthogy a boldog emlékezetű Vidámpark együttes néhai zenészeiről van szó) új próbálkozását. Aztán voltak olyanok is, akik úgy vélték, a Colorstar lesz az a zenei kollektíva, amelyik a hetvenes évek progresszív rockját visszahozza majd a köztudatba. A koncertről koncertre egyre magabiztosabbá váló Colorstar legénysége azonban a Heavenicetrip című debütalbumukkal rafinált választ adott a fenti véleményekre. Nem tagadta egyiket sem, de el sem ismerte azokat. Mert éppúgy van zenéjükben prog-rock, mint KÖ, felfedezhető benne az etno vagy a trance, sőt a Red Snapper-, és Police-hatás is letagadhatatlan. És minden bizonnyal lehetne még hosszan mazsolázni a Colorstar zenedobozából, ha mindennek értelme volna. De nincs.

Ők ugyanis a kor szellemének kívánsága szerint járnak el; lehetőleg mindennel megismerkednek, ezért begyűjtenek, közben tudat tágul, ez segít szortírozni, így ezt-azt kidobálnak, majd mindabból, ami megmaradt, összegeznek. Vidám kis konspiráció. A Colorstar – a nyári uborkaszezon ellenére - remek és lelkes koncertzenekar is egyben. Budapesten már egy igen erős és állandó rajongótáborral bírnak, de a vidék is kezdi őket felfedezni magának (Szegeden például igen hálás közönségre leltek). A Szigeten a két stáb végre közös(ségi) nevezőre találhat, együttesen szállhatnak el a kis színes csillagok galaxisa felé. De egyéb meglepetés is várja – nemcsak – őket egy vadonatúj maxi single formájában, mely a Szigetre szeretne napvilágra kerülni, előreláthatóan 1.999 címen. Két, lassan egy éves, de a nagylemezre fel nem került szám újragondolt verziója, illetve a nyitó track házon belül készülő, már-már pumpálásba hajló partymixe helyeztetik a kicsi lemezre, mely az átmenet szerepét fogja betölteni a zenekar történetében. A rockvirtus igazán minimálisra csökkent, fülbevágóan megnőtt viszont – a szkeptikusok és a technikával hadilábon állók szava járásával élve – a kütyük szerepe, amiből kifolyólag már az eredeti verziók is egészen partyképesek. Több az etno (India trip és roma-feeling, illetve egy kis gyorsított dub), a trance pedig olyan erős hangsúlyt kapott a zenében, hogy előre meg merem jósolni, ha a mindenkori szervezők nem lesznek sznobok és felfedezik a maguknak és közösségük számára a zenekart, akkor a Colorstar goapartykon fog live actet (azaz koncertet) prezentálni.

E szimpatikus látomás mellett azonban vannak már konkrétumok is a jövőre nézve. Először is második nagylemez még ebben az évezredben, melyen mindamellett, hogy erősödik a world music-hatás, az elektronika fő szervező elemmé lép elő, de hangsúlyosabban, mint a megszületni készülő maxin. Előtte azonban egy állandó billentyűssel teszik teljessé a zenekart, illetve a hangzás mellett a hangszerparkot is komolyabban modernizálni fogják. Erőteljesen nyitnak a kíváncsi külföld felé (szerény francia és belga sikert máris elkönyvelhetnek maguknak), Belgium egyre inkább úgy tűnik, várja őket. Szeptemberben országos turné, de előtte Pepsi Sziget, Traubi Sziget és Kopaszi Gát Fesztivál a Süss Fel Nap rendezésében.

Szóval ők már boldog arccal táncolnak át 2000-be!

 

WendéG

Amikor én még kissrác voltam, nem volt lemezjátszóm. Magnóm sem volt, de az most irreveláns, legalábbis ahhoz a határozott vágyhoz képest, hogy birtokolhassam a woodstocki fesztiválról kiadott tripla hanglemezt. Nem is tudom, mi mindenre nem lettem volna képes, ha megszerezhetem. Azokban az években, tudniillik, mérhetetlenül vonzódtam a hippisnek mondott kultúrákhoz. A BNV-n sikerült is hozzájutnom egy „olyan” kerek jelvényhez, ugyan speciel valamiféle mosóport hirdetett, de mondom, pofára éppen úgy festett, mintha az állt volna rajta, hogy „mék láv not vór”. Bizony. Lehetett vele az Úton nyomán nekivágni Gdanksnak.

Mindezt most csak azért szippantottam így elő, hogy hihetőbbnek tetsszen: bizonyára meghaltam volna, ha akkoriban nekem is, nekünk is jut egy Sziget, már itt a Duna-közben. Ahol kell egy hét mámor, és jöhet az együttlét is - ahol még éppen úgy festek, mint sebesen feledésbe merült fénykoromban. Mert hogy a Sziget első éveiben számomra már nem adatott meg, hogy felismerjem benne egykori önmagam. Azt nyugtázhattam inkább, hogy nekem már annyi, aztán lehetett elücsörögni a fűben, és sóváran bámulni a letűnt virágidők relikviáiban pompázó fiatalokat.

- A tanár úr mit csinál itt? - csodálkoztak rám volt tanítványaim. Mire én röviden, de megfontoltam így feleltem: dolgozom. (Ami, megjegyzem, egy kor után lényegesen intenzívebb mulatsággal szolgálhat, mint a nem-dolgozás.) Éppen a Magyar Narancs zenei szerkesztőjeként tettem-vettem, minek következtében „hivatalból” és „magántermészetűleg” egyaránt a Sziget lekötelezettje lettem.
- Értek engem ott nehezen feledhető élmények?
- Feltétlenül.
- Például?
- Például a Blurt, Peter Hammill, a Sonic Youth, Patti Smith, a Cords - hadd ne folytassam.

Inkább a tanítványaimra térnék vissza és ki.
Ahol én tanítottam, ott jobbára munkások gyermekei tanultak, olyan gyermekek, akiknek a szabadidőt nem lehetőségekben, hanem a lehetőségek hiányában mérték. Ezekhez a gyermekekhez én nagyon közel álltam, és bizony elkeserített, hogy a rendszerváltozás kihúzta a „szervezett” ifjúsági mozgalmak alól a talajt. Bocs, haver. Na most tudom én, egy ilyen fesztiválnak nem kimondottan az a dolga, hogy a társadalmi igazságtalanságokat oldja, de hogy az elmúlt tíz évben az én egykori tanítványaimnak a Szigeten kívül mást nem kínált a nyaruk, azt biztosan tudom. Gondoljátok meg, proletárok. De ez mind semmi. Most aztán igazán a csúcson vagyok. Ott fenn, a Sziget bal csúcsán, tudják, ahol a világzenei színpad van. Harmadik éve annak a programján ügyködöm; ha úgy tetszik, tőlem is kap valamit a Sziget, és ez a legtöbb. „Nem adhatok mást, csak mi lényegem” - ahogy a Tragédiában írva van. Hiszen évek óta a világzene az én (egyik) legszebb életem: úgy tud hozzám érni, ahogyan más senki. Beleremeg minden porcikám, mégsem sajátíthatom ki - most már úgy vagyok, hogy nagyobb élvezet, ha minél többen, mint anno - két bekezdéssel feljebb - a hippik is... Vagy mint eggyel, a „prolik”. Megmagyarázom. Ezekben a napokban az egyik leghíresebb indonéziai zenekar felléptetésén ügyködtünk, amikor kiderült: gondot jelent számukra a vízum átvétele, mert Jakartába kéne érte menni, Bandungból pedig a vonatjegy ára... És még millió esetről tudok. Azok a muzsikusok, az én muzsikusaim, akik az elmúlt években megforgatták az egész világot, Kubától Afrikán át Indiáig, igen gyakran és igen mélyen éheztek, évtizedeken át. Ha úgy tetszik, ők az én „prolijaim”.

Hát így. Csiki-csuki. Ezeknek a „nincsteleneknek” sokat nyújthat egy ilyen Sziget. Ahol a legtöbbet, és ezt nagyon komolyan mondom, harmadik éve tőlük kapjuk.

Részlet: Nagy Sziget könyv – tíz év hév (Crossroads Records, 2002)

A Szigetre is, mint oly sok más dologra, érvényes a mondás: nem jöhetett volna létre, ha nincs a rendszerváltás. A létező szocializmus évtizedeiben a szervezett nyári buliknak főként a KISZ építőtáborai adták a keretet. 1990. után csupán néhány - kisebb - rendezvény maradt életben. Az ideológia megszűnt, és magával sodorta a nyári táborokat is. Helyettük viszont nem volt semmi más. Azokban az időkben Müller Péter zenész és Gerendai Károly menedzser egyre többet beszélgettek arról, hogy jó volna egy olyan nagyszabású fesztivál, ami az odalátogatók számára nyaralási, koncertezési és más szórakozási lehetőségeket is kínál.

Az időpont alkalmasnak tűnt: abban az időben (is) érezhető volt egyfajta nosztalgia a hatvanas, hetvenes évek iránt. Müller és Gerendai Budapest vezetőihez fordultak az ötlettel, akik azt ajánlották hogy próbálják meg ők megszervezni az elképzelt rendezvényt, Budapest pedig majd segít nekik. Az első feladat az volt, hogy találjanak egy olyan területet, ami lehetőleg központi helyen van, mégis jól elkülöníthető a környéktől és jól is őrizhető. Elég gyorsan kiderült, hogy a feltételeknek az óbudai terület felel meg a leginkább. Ezzel azonban még csak egy lépést tettek meg. A néhány baráttal kiegészült kis csapatnak nem volt sem tapasztalata, sem irodája, no meg persze pénze sem. Lelkes segítői és jó tanácsadói viszont igen. Az első irodájukat például Szekfű Andrástól, egy reklámszakembertől kapták az Erkel utcában. Pontosabban, nem is egy iroda volt, hanem Szekfű fiának, Balázsnak a lakása, amelynek egyik szobájában ütöttek tanyát. Íróasztal, telefon volt, úgyhogy lehetett kezdeni a szervezést.

1993 tavaszán villámgyorsan megalapították a Sziget Kft-t, amelybe Müller a kapcsolatait, Gerendai a szüleitől lakásra kapott pénzt és a szervezői tapasztalatait, Szekfű Balázs pedig az irodát adta. Hátra volt azonban a legnehezebb feladat: pénzt kellett szerezni. Az első Sziget költségvetése 26 millió forint volt. Előre azonban csupán 8 és fél millió jött össze, de ez is apránként. A főváros például 500 ezer forintot adott, de kaptak támogatást a Pepsitől és a nagykanizsai sörgyártól is. A Taverna Rt már-már csillagászati összeggel, 3 millióval szállt be az üzletbe a vendéglátás jogáért.

Rekordokat döntögetett a 2003-as Sziget. A Fesztivál története során nem esett például annyi eső, mint a rendezvény első két napján. A napi látogatók számában is csúcs született: soha annyian nem voltak még egyszerre a Szigeten, mint a Fesztivál szombatján. Akkor 62 ezren jártak a Fesztiválon. Immár másodjára volt Guinness rekordbeállítás helyszíne a Sziget Fesztivál. Mint ismeretes, 2000-ben az addig legtöbb csókolózó pár cuppantott egyszerre a Szigeten. 2003-ban a Szigeten felállított 25 méter átmérőjű 80 méter kerületű 390 m2-es Fesztivál Körkép kifestésére vártak aktív résztvevőket a szervezők. Ez kilencszer nagyobb felület volt, mint a korábbi csúcs, és több mint 6000 résztvevő festette ki. Sikerrel debütált a Fesztivál kísérleti vállalkozása, a TV Sziget. Nyolc napon keresztül, napi másfél órában, élő adásban közvetített a Fesztivál helyszínéről Csiszár Jenő, Novák Péter és társaik műsorvezetésével. Az M2-n látható TV Sziget produkció mind a Sziget, mind a Magyar Televízió részéről tulajdonképpen egy rapid lefolyású kísérlet volt, amely mintegy két hét alatt szerveződött abszolút nulláról.

Épp naptárt nézegetni vagyok muszáj, mikor menjünk nyaralni, családilag: ikszelek, ikszelek, augusztus nem jó, akkor már tele a tenger napolajos olasszal meg nagy vízkiszorítású németekkel, maradna a júli vége, de nem lehet, mert akkor meg Sziget lesz, tizedszerre, és én tíz éven át, tankérem, nem hiányoztam összesen tán két napot összesen, akkor már maradnék eminens, miszerint a Sziget kötelező, kész, pont.

- A Szigeten, kinn, végig? - csodálkozásnak álcázott elismerések jöttek kilencvenhétig, hogy én kinn azok között a piszkos-narkós-punk-csöves-rockerok között egy hétig egy levegővel?!
- A Szigeten, kinn, végig? - csodálkozó elismerések jönnek ma is, ugyanazoktól, de most már inkább ilyen értelemben: hogy nem szégyellek öreg (33) fejjel egy hétig port taposni fékevesztett tinédzserekkel? Minden Sziget-közhelyet végigközhelyezhetnék, teljes szívemből, megélt közhelyként, ugye, hogyan vált abból ezzé, amabból emezzé, hány hét együttlét kell vagy hogy úttörőtábor-építőtábor-VIT-Woodstock meg hasonló hülyeségek, de ha megkérdeznének engemet (megkérdeznek), hogy akkor most mitől, mi végre ez a Sziget-függőség, hát dadogni bírnék csupán. Passz. Nem magyarázható értelmesen, csak érzelmesen, nyilván, az meg meghaladná a képességeket (az enyémeket). Eltéskedjek, hogy szabadságélmény meg miegymás? Az is, ja, nyilván. Szex end dragz end rakendroll? Benne van, persze. Haverok, buli? Az. Kivonulás, lázadás, megvilágosodás? Is, nem jellemző. Grillcsirke, kommersztömény? Naná. Kultúrkemping, együttélmény? Mondjuk, ha muszáj. És bajban lennék, ha emlékezni kellene, visszafele, mi mikor, villanások a Szigetről, mert fogalmam sincsen, hogy '94-ben vagy '95-ben játszott először acidot Max a domb előtt reggel hétkor; hogy 98-ban vagy 99-ben néztük Lovasival hülyén a pulton táncoló Pesti Est-es csajokat; hogy 97-ben vagy 96-ban álltunk hajnalban Zolikával valami penetráns punkkoncert előtt, hogy aztán széjjellegózzunk két óriási grillcsirkét egy csapat hajléktalanformájú debrecenivel; hogy mikor volt minden idők legbrutálisabb Flash- vagy Túlvilág-koncertje; mikor sütött kolbászt a Bery Ary; mikor gyűjtöttem a gyerekkel tízméternyi Ászok-poharat; mikor csapott le Szántó Faszi; mikor ittunk meg egyik színpadtól a másik felé menet egy üveg tequilát; mikor csináltunk rádióadót egy kilyuggatott bőröndbe bele. Bármelyik lehetett bármikor, ez a keverék így együtt Sziget, mindenestül, szelektálhatatlanul, szétszedhetetlenül. Sokat köszönhetek. Jó, leszek nagyképű: köszönhetünk egymásnak.


Részlet: Nagy Sziget könyv – tíz év hév (Crossroads Records, 2002

Az áttörés éve. Mire megvénülünk, részeivé válunk az európai kultúrának. Először látom élőben a nyolcvanas évek kedvenc zenekarát, a Sonic Youth-t, először tudósít innen akkori kedvenc televízióadóm, az azóta már lezüllött Music TV, és először bukkan fel az azóta csak harmadik kerületi rémként emlegetett Tarlós István polgármester neve a fesztivállal kapcsolatban.

Kiderül, hogy a techno zene basszusai különleges hatással bírnak a nyugdíjasok szívritmusára. Embriópózba görbülve, a párna csücskét szopogatva képesek csak átvészelni az éjszakákat. A békesség kedvéért hangszigetelt sátrakba költöztek a késői koncertek. Így nem csak melegebbek, de jóval porosabbak is az esték.

Megannyi koncertálom, és képtelenség mindegyiken ott lenni. A látogatók száma egyre emelkedik, a külföldiek aránya látványosan megnőtt, mégis egyedül érzem magam. Kétségbeesve keresem Ivánt. Az egykori NDK turistalányok szerepét átveszik a szláv nyelveken beszélő szőkék, és felbukkannak az olasz turistacsoportok, gusztusos hímnemű egyedekkel.
Megszületnek az első virtuális tudósítások. Uj Péter sms-ben nyomja a híreket az Internettónak. A jövő elkezdődött!

Részlet: Nagy Sziget könyv – tíz év hév (Crossroads Records, 2002)