Még jóval a Sziget, illetve a Diáksziget beindulása előtt két óriási élményem is kapcsolódott a Hajógyárihoz. Először is a Fekete Bárányok Fesztivál 1980-ban, az akkori három legkedvesebb bandámmal, majd egy évre rá egy negatív élmény, amikor a Beatricét már nem engedték fellépni. Akkor a bejárattól fordultam vissza, és egészen a Diáksziget beindulásáig még a lábamat sem voltam hajlandó a Hajógyárira tenni. Mintha a hely tehetett volna róla...

Sokáig elképzelhetetlen volt, hogy ne legyek kint jó pár számomra kedves zenekar koncertjén, és azt is élveztem, hogy olyan csapatokat is láthattam, akikkel amúgy nem hozott volna össze az élet. Aztán volt Hammer sátor is, ami sokszor azzal járt, hogy nem tudtam felhőtlenül élvezni a várt koncerteket sem, így végül hozzászoktattam magam ahhoz a gondolathoz, hogy nélkülem is lemehet egy középszarul megszólaló Iron Maiden-koncert.

Azért a Tankcsapda-bulikra ma is igyekszem kijutni. A Sziget mindig is a nagy elhajlások helyszíne volt, még pár éve is összevissza tudtam bolyongani, totál elveszve, kezemben a térképpel... A legjobb bulik között pedig a Bad Religion nagyszínpados koncertjét tartom számon, ami konkrétan egy pár cipőmbe került, de legalább én életben maradtam a zúzdában a színpad előtt, a másik meg egy hajnali négyes Mood-buli volt, asszem úgy 1996 táján. A többire nem emlékszem... .

A Bad Religion 2000-es nagyszínpados koncertjének számsorrendje:

Matthew Braghini: Iggy Pop teljesen szétesett benyomást keltett. Sokat köszönhet a turnémenedzserének, aki előre kért egy nagy vödör jeges vizet, direkt megkérdezte, nem baj, ha vizes lesz a lakókocsi, majd a fellépés előtt odament, és az egészet ráöntötte Iggyre, hogy magához térjen.





Részlet Jávorszky Béla Szilárd: Húsz év hév című könyvéből

Matthew Braghini: 1996-ban sikerült elhozni Slash-t is mindössze 15 ezer dollárért, amikor a Snakepit-formációért 40 ezret kért. Összedobott egy zenekart Slash's Blues Ball néven, lett belőle egy kis nyaralás Budapesten.

Azt vártam, igazi viszki-ivó hólyag, aki azt hiszi, ő a király. De a Bronski Beat után a legjobb, akivel valaha dolgoztam. Ő sem kapta meg az első osztályt, de csak nevetett, hogy mindenki őt bámulja a repülőgépen. Emlékszem, a lányom ott futkározott a színpad környékén, erre odajött hozzám Slash, és kérdezte, bemutatnám-e neki! Aztán felvette Biancát, aki persze azonnal elkezdte rángatni az orrbavalóját, kérdezte, mi ez a csúnyaság. Slash meg csak röhögött rajta.

Részlet Jávorszky Béla Szilárd Tíz év hév című könyvéből

Matthew Braghini (1969-, olasz vérű amerikai, turistaként érkezett hozzánk, aztán ittragadt, 1994 és 1998 között volt a Sziget nagyszínpadmestere)

1996-ban Karcsival nem mindenben értettünk egyet. Én Readinget szerettem volna követni: azokat léptessük fel, akik még nem nagyok, de jövőre azok lesznek. Azaz mindig egy lépéssel a zenei trend előtt. Két remek ajánlatot is kaptunk. 10 ezer dollárért kínálták nekünk a kanadai Alanis Morissette-et a nagyszínpadra. Karcsi meg erre az válaszolta, hogy ő ezt a csajt a vegyes kisszínpadra sem tudja feltenni! Akkor kaptunk csak észbe, amikor Morissette eladott nyolcmillió lemezt; akkor nagyon akartuk, de az ára már 80-100 ezer dollárnál mozgott.
 
Alanis végül tizenkét évvel később fellépett a Sziget nagyszínpadán, íme:



A másik ajánlatot a budapesti HMK-t vezető szerb srác tette, 20 ezer dollárért négy zenekart is kínált, közte a Throwing Musest, a Charlatanst és a Bellyt. Karcsi azonban nem akarta, inkább abba egyezett bele, hogy a Prodigyt, a Stone Rosest, a Sonic Youth-t, a Therapy?-t hívjuk meg. Azért ez sem volt kutya!


Részlet Jávorszky Béla Szilárd: Húsz év hév című könyvéből

Iggy Pop és Henry Rollins kedvencei, a nemzetközi karriert befutott Vágtázó Halottkémek (Galloping Coroners, Die Rasenden Leichenbeschauer) 1975-től máig tartó pályafutásáról szól a pár hete elkészült, Nagy Júlia által rendezett, Akik móresre tanították a halált című dokumentumfilm.





A tizenegy éven át betiltott zenekar nem csak a közép-európai zenei underground kiemelkedő csapata, hanem egy összművészeti alkotóműhely, hiszen hol egy színházi eseménnyel, hol body-art performance-ekkel hívta fel magára a figyelmet. A film végigkíséri a VHK történetét a kezdetektől egészen napjainkig, a magyar és a nemzetközi szaksajtó kedvenc zenekarának mai és archív felvételein, a tagokkal készített interjúkon és a kortársak emlékezésein keresztül bepillantást nyerhetünk a zenekar történetébe, így talán jobban megérthetjük annak a végtelen és lebírhatatlan energiának a forrását, melyből a csapat mind a mai napig táplálkozik.

A VHK számos, mára legendás szigetes koncertjeinek egyikéről készült 1995-ös felvétel:

Mivel az összes eddigi Szigeten jelen voltunk és játszottunk Ladánybenével, rengeteg történetünk, mókás emlékünk van. Most hirtelen három sztori jutott  eszembe.

Az első, valamikor '95-ben lehetett, amikor a dán Dub Wise reggae bandával turnéztunk és a Szigeten egy Marley-műsort is játszottunk. Akkoriban tűztük a zászlónkra, hogy megmutassuk Bob kevéssé ismert dalait is, hogy ne csak a buffalói katonáról tudjon a nép. Így többek közt a Redemption Song himnusza lett a műsorunknak. Colins Wooddal, a Dub Wise feka énekesével, a Marley-buli utáni jókedvünkben egy mini Redemprion Song turnét tartottunk és az összes működő színpadra felkéredzkedtünk elénekelni.


Egy alkalommal Murak (Muraközy Péter programszervező) mint reggae selectort kötött le a Bahia színpadra hajnali 5-ös kezdésű "reggae továbbképzésre". Előző éjjel Siófokon játszottunk és a zenekar lent maradt, csak én jöttem fel mámorosan a CD-immel. Reggel 5-kor már mindenki aludt a sátorban, de én mindenre elszántan beindíttattam a hangcuccot, összeszedtem a lemezjátszókat és belekezdtem a zenélésbe. '96-ot írtunk, még nem igazán működtek a reggae soundok itthon. Műsorom alatt kábé 2 percenként jött hozzám egy-egy különítmény, hogy Cure-t, Takáts Tamást, rockot stb. tegyek be... Kiakadni viszont csak akkor sikerült, amikor a korábban mellém szegődött széphölgy szólalt meg: TB, egy kis Depeche Mode-od nincs véletlenül?:)

Egy átmulatott Sziget-koncert utáni éjszakán a kedvenc büfénkben (Enyhe Fintor Kocsma!) hajnaloztunk és dáridóztunk Lovasival és Gerhes Tomival. Mivel másnap délre leszerveztem egy Est színpad-os Ladánybene talk show-t, reggel 6 körül úgy döntöttünk, már nincs értelme hazamennünk és toltuk tovább a mókázást. Pezsgő 11-kor napsütésben... Szerintetek, hogy néztünk ki a talk show-n, ahol kiültettek minket félkörívben a tűző napra? (hangosan horkoltunk...)

TB Homelock/Ladánybene 27

Apámmal akkor rendeződtek a nemzedéki problémáink, amikor az „öregem” 1968 márciusában egyik este - kezében a sípoló, sustorgó táskarádiójával - váratlanul megjelent a szobám ajtajában. Régi „reakciósként” minden este a Szabad Európa Forgószínpad című magazinműsorát hallgatta, s Cseke László éppen a Beatles vadonatúj kislemezét, a Lady Madonnát mutatta be. - Gondoltam érdekel - mondta szokatlan hangsúllyal, s az ágyamra ülve velem együtt hallgatta végig a számot. Tanárember volt, akkor már évek óta tűrte lázadozásomat, tombolásomat. Toleráns volt, de konzervatív. Aznap este életében először vállalkozott olyan „kalandra”, hogy figyelmet szenteljen az én szubkultúrámnak. Néhány percnyi együttlét volt csupán, de én ettől kezdve másként néztem.

Akkoriban olyan időket éltünk, hogy a tiniket ötcentis hajért - a műhelyekből vagy az iskolákból - már elzavarták a fodrászhoz. A klubokba, a bulikba csak fehér ingben, nyakkendőben lehetett bemenni, s még ezerféle tiltás volt annak megakadályozására, hogy mások, hogy önmagunk lehessünk. A felnőttek egyáltalán nem akarták „érteni”, hogy a fiatalság miért akar különbözni apáitól, miért akar önállóságot, miért akarja azt a hülye-lye-lye zenét hallgatni? Mindent, és mindenkit igyekeztek megrendszabályozni. Tiltottak és irtottak. Csak a nyarak jelentettek maradéktalan örömöt. A suli utolsó heteiben már alig vártuk, hogy végre otthagyhassuk a bilincses iskolákat! Hogy indulhassunk a Balatonra, a táborokba, a környező országokba. Hogy csavaroghassunk, stoppolhassunk, csajozhassunk, s nem utolsósorban egymás közt lehessünk, a saját zenénket hallgathassuk. A fiataloknak akkor a konszolidációt hullámzó Balaton volt a nagy Álom. A Gemini klub Szemesen, a Mini a keszthelyi Tátikában, Illésék Siófokon, a koncerthajók, az esti gitározások a molókon, a nagy éjszakai fürdések, a haveri héderek, s persze a világmegváltó dumálások... Ilyen volt a hatvanas évek vége, az álmodozások kora, a naiv hitek, a lázas keresések, a világmegváltó tervek ideje! A Nagy Kaland, amiről a gyerekeimnek éppúgy meséltem, mint ahogy apám mesélt nekünk a frontélményeiről.

Később ezeket a régi élményeket keresve ültünk be a Népstadion betonkaréjába az első nagy nosztalgiabulikra, de hiába énekeltük a nemzedéki himnuszainkat tele torokból, az a mámorító hangulat, az az érzés soha többé nem tért vissza! Gyermekeink pedig csak bámultak bennünket. S nem értettek semmit. Ahogy mi sem értettük őket. Hogy miféle zenéket hallgatnak, miféle szórakozóhelyekre járnak, miféle divat szerint öltözködnek, miféle bugris sztárokat választanak! Csak mutogattuk nekik egyre reménytelenebbül a régi fotókat, hallgattuk a recsegő lemezeket, ajánlgattunk egy-két filmet, könyvet, színdarabot. De „filléres emlékeink” láthatóan nem nagyon érdekelték őket. Az ellentétek feloldhatatlannak látszottak. Néha én is tehetetlennek éreztem magam. Mindig az apám járt az eszemben, aki a hatvanas években éppúgy figyelhette tizenéves vadulásomat, mint én a saját gyerekeimét. Próbáltam hídat építeni közénk, ahogy ő is próbálkozott, de sokáig lehetetetlenségnek tűnt a nemzedékek közti kapcsolat.


Még akkor is annak tűnt, amikor a „Sziget” megszületett. Utoljára a nyolcvanas évek elején, a „Fekete bárányok” koncertjén jártam a Hajógyári szigeten. Mi - újságírók - szerveztük Feróék nagy demonstrációját a csöveseknek, a szakadtaknak, a baboskendősöknek. Hogy továbbra is létezzen, hogy lehessen a másság! Hiába! Ez volt az utolsó nagy beatünnep. Utána egy évtizedig nem történt semmi. A rock elveszítette szabadságharcát. Gerillái egy-két évig még utóvédharcukat vívták, majd a nyolcvanas években sorra felmorzsolódtak a csatamezőn. A rendszerváltást követően azonban jött Müller és Gerendai, akik tovább akarták álmodni az Álmot. „Eurowoodstock” - adták ki a jelszót, s '93-'94-ben a régi ismerősökkel természetesen mi is ott voltunk az első „szigetelők” között. De minden túl vadnak, túl veszélyesnek, túl idegennek tűnt. A terepet az előző évtizedek szubkultúráinak túlélői, utóvédharcosai, szélsőségesei uralták, s mindaz ami velük járt. Fékevesztettség. Piálások. Drogok. Botrányok. Nem sok jóval kecsegtetett, amit láttunk. Mert mi tudtuk, hogy Woodstocknak Altamont volt az ellentétpárja, a „nagy utazásba” sokan belehaltak, s a szeretet és béke jelszavából is végül erőszak és gyűlölet született. A későbbi években még kapacitáltam a régi „öregeket”, de a sziget nekik már „gyanús” volt. A gyerekét sem merte közülük senki elengedni. - Ki tudja, mi történik velük? - ismételgették. A Nagy Generáció tagjai féltek, és a gyerekeiket is féltették a „szigeteléstől”! Ahogy a mi szüleink is féltettek bennünket. A megállapodott középosztály már nem ilyen kalandokra vágyott. Fogyasztani, élvezni, nosztalgiázni akart. Inkább a Népstadionban vagy a BS-ben ülték tele a lelátót, a sziget zöld füvén már rosszul érezték volna magukat. A kilencvenes évek második felében én továbbra is évről-évre kint voltam. Figyeltem és dokumentáltam. S láttam, ahogy fokozatosan átalakul, megváltozik minden.


Nincs többé Woodstock, és nincs többé Woodstock-nemzedék! - írták a lapokban, s a Sziget sem szólhatott a Múltról, a poszthippi-csöves-rocker-punk dagonya helyett valami más kellett. S a szervezők ekkor szélről középre húztak, s megkezdték az új középosztály gyerekeinek igényeire fazonírozni a hetes nyári kivonulást. A Sziget az évtized vége felé már ezt az új arcát mutatta a látogatóknak. Konszolidálódott, biztonságossá, mindenki által élvezhetővé, belakhatóvá vált. Buli. Haverok. Pepsi. Szponzorok. Ekkor döntöttem úgy, hogy még egyszer megpróbálom. Legközelebb a kisebbik lányomat is magammal viszem, merüljünk alá együtt ebbe a nagy zenei-kulturális zsibvásárba. Anyja még ekkor sem vállalta a Kalandot, és mások sem rajongtak az ötletért. A Sziget híre még nem volt elég bizalomgerjesztő, az egykori Nagy Generáció tagjai nem titkolt ellenérzésekkel határolódtak el a felelőtlen vállalkozástól. „Halálsziget”, „drogsziget” - ismételgették, s előjött mindaz az előítélet, fóbia, ordas eszme és baromság, ami az előző, pártállami évtizedekben az eféle rendezvényekhez hozzátapadt. Nemzedéktársaim ekkor már „rendes embereknek” tudták magukat: szappanoperákat néztek, dáridóztak, kvízműsorokon pallérozták, amerikai akciófilmeken edzették az idegeiket... A „szigetelés” messze kívül esett a szellemi horizontjukon.


Így hát 1999 nyarán lányommal csak mi ketten kapcsoltuk fel a csuklónkra a kötelező „ékszert”, s nem titkolt izgalommal vegyültünk el a több tízezer ember között. Az már első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy mindketten kivételként erősítjük a szabályt. Ő sem találkozott az osztálytársaival, s magamfajta „vénember” is csak mutatóba akadt. De az első perctől tudtuk, hogy a Sziget, ha nem is rólunk, de nekünk is szól! Nem volt kétséges, hogy egy, a maga nemében páratlan „kultúrkempingben” bóklászunk, ahol az elképesztő kínálatot feltálaló multikulti svédasztalról mindenki azt és annyit csipeget, amennyit akar. A forgatag lenyűgöző volt és kedvünkre való. Bekukkantottunk minden sátorba, megálltunk minden színpad előtt, bámészkodtunk az utak mentén. Koncertek, alternatív színház, performance, mozisátor, internet, szabadegyetem - a' la carte. Aki akart, lemehetett kutyába vagy fennkölten bájcseveghetett a poszméhek szexuális életéről, esetleg benézhetett a drogsátorba, vitatkozhatott punkokkal... Voltak alternatívák. A jelszó minden talpalatnyi zugban: nyitottság, másság, szabadság, tolerancia. Különösen zenei téren volt a felhozatal lenyűgöző - sub,dub, acid, flash, jungle, techno, house, metál, rock, reggae, hiphop, free jazz, lakodalmas rock, retro, rockabilly, world music...


Amerre mentünk, mindenhonnan valamilyen zene szólt, s egy óra elteltével az volt a benyomásunk, mintha egy nagy zenei-kulturális Disneylandben csavarognánk. Generációk, szubkulturák, életformák tarka összevisszasága hullámzott körülöttünk, s miközben a hajógyári hídon túl egymásra acsarkodott a világ, itt a technosátor party-animaljai jól megfértek a mohikántarajosokkal, a rastafrizurás neopogányok a kopaszra borotvált krisna tudatúakkal... Leben und leben lassen. „Mi is valami ilyesmit szerettünk volna!” - próbáltam tovább szőni a régi mesét csavargásunk közben, de lányomat a Múlt nem érdekelte. Annál inkább magával ragadta a Jelen, mindaz, amit látott, hallott, átélt. Az individualista kor kollektív tombolása. Szabadmellű örömök, pányváról elengedett libidók, szabadságmámor, hedonista élvezkedések, kulturszipó, önfeledt bulizás, a tér- és időutazás. Így aztán amikor összeakadtunk néhány ismerősével, azonnal az elszakadást választotta. Elnéztem őket. A mai tizenéveseket. A közeljövő „Sziget-nemzedékét”. Olyanok voltak, mint mi a hatvanas években. Mégis egészen mások. Láthatóan semmi frusztráltság, semmi lázadás, semmi ideológia. Csak laza együttlét. A gőz kieresztése. Kicsit fogyasztunk, kicsit szórakozunk, kicsit költekezünk, kicsit haverkodunk, s este felcsörgetjük az ősöket. Oké? Akkor irány a nagyszínpad! S máris eltűntek a forgatagban. Én még kései Odüszeuszként bolyongtam tovább az egyre inkább sötétségbe burkolózó szigeten, s próbáltam elfojtani a feltörő érzelmi buzgárokat. Megrendített, hogy mennyire nincs párbeszéd az utódokkal. De én sem akartam nosztalgiázni, nem akartam azon meditálni, hogy mivé lettek a régi álmok, s hol vannak a régi barátok? Inkább igyekeztem annak örülni, hogy végre megint van Valami...


Sok helyen jártam, de ez a Sziget valóban egyedülálló Európában. Egy nemzedék - az apáktól teljesen függetlenül - megcsinálta a maga sajátos fogyasztói-alternatív szubkultúráját, hogy évente egyszer úgy istenigazából kitombolja, kimulathassa magát. A szülők a spanyol tengerparton, a Balatonon, a Bahamákon, a gyerek pedig néhány ötezressel a zsebében itt élvezkedik a zöldben. Másfajta nép, másfajta raj. Új idők, új dalaival. Nem kérnek belőlünk. Az ócska kis történeteinkből. A feléjük nyújtott kezekből. Fütyülnek a Múltra, és semmi kétség, övék a Jövő. Ahogy mászkáltam az éjszakában, az is egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a leendő magyar elit dáridózik a maga módján a szigeten. S ahogy önerőből megcsinálták a Szigetet, feltehetőleg nélkülünk fogják megcsinálni a jövőjüket is. S a közülük kikerülő miniszterelnöknek valószínűleg nem kell 25 évet várnia, mint Clintonnak Woodstock után. De talán tizenötöt se! Mert a „szigetesek” nagyon nyomulnak, s nagyon tudják, mit akarnak. Nincsenek illúziók, ábrándok, hitek. Ezek a nemfékezett habzású csávók alkotják az első nemzedéket, amely valóban nem az apáik útját járja, s amely tényleg elhagyja a bűvös kört. Másnap lányom lelkesen meséli a tapasztalatait. Boldog, imádja, amit látott-hallott, megélt. Telefonon a barátnőinek is újságolja az élményeit, szervezi őket, legközelebb már együtt mennének. Úgyhogy nekem nincs is több dolgom, elengedhetem a csajszi kezét. Mehet, ha akar. A Porsche előzheti az öreg Trabantot. Nem érdemes tovább fárasztani a magam tempójával. Nem kétséges, néhány éven belül már ők fogják írni az új időszámítást. Mert másképp gondolkodnak, másképp beszélnek, más sebességen élnek, más értékrendet vallanak, mint az előző nemzedékek. Ez már igazi globo-generáció, amely nem tud, s nem is akar mit kezdeni az apák exhumált emlékeivel, vagy a posztkádári iszapbirkózók lövészárkaival. Ma még arra az egy hétre várnak, hogy beindulhassanak, s egy hétig pörgés ezerrel! Holnap talán az országot is felturbózzák! Kérdés: vajon ezek a „szigetelő” fiúk-lányok néhány év múlva csinálnak-e, csinálhatnak-e Szigetet Magyarországból? A kérdésre lányom vonogatja a vállát. Ezen még nem gondolkozott. Ő nem Utópiában él. De nem rossz ötlet - mondja. Nem elképzelhetetlen. De hülye a kérdés, s most, ne haragudjak, ő inkább bulizna. S érdeklődik, hogy este akkor tényleg egyedül mehet-e a barátnőivel? Mondom neki, hogy persze, szórakozzanak jól. A kis csajszi boldog, s repül. Én pedig este élménybeszámolót tartok a régi társaságnak. Hitetlenkedő arcok, kíváncsi tekintetek. A „derékhad”. Az egykori „remény-forradalmárok”. Akik már régóta állnak, pedig futnak a percek, s akik még mindig, makacsul a saját régi „frontélményeiket” ismételgetik. Bezzeg, akkor más volt... kezdik az unalmassá vált mondatot, amire már nem kíváncsi senki. Mert az Idő elszállt felettünk! Visszafordíthatatlanul! A Sziget a bizonyíték rá!


Részlet: Nagy Sziget könyv – tíz év hév (Crossroads Records, 2002)

Az első igazán színes-szagos, megújult programfüzet immár igazán látványos programokat kínálva. 1996 fantasztikus hangulatú Sziget-éve Iggy Poptól a Levellersen át a Therapy?-ismertetőig. Klikk ide!