Apámmal akkor rendeződtek a nemzedéki problémáink, amikor az „öregem” 1968 márciusában egyik este - kezében a sípoló, sustorgó táskarádiójával - váratlanul megjelent a szobám ajtajában. Régi „reakciósként” minden este a Szabad Európa Forgószínpad című magazinműsorát hallgatta, s Cseke László éppen a Beatles vadonatúj kislemezét, a Lady Madonnát mutatta be. - Gondoltam érdekel - mondta szokatlan hangsúllyal, s az ágyamra ülve velem együtt hallgatta végig a számot. Tanárember volt, akkor már évek óta tűrte lázadozásomat, tombolásomat. Toleráns volt, de konzervatív. Aznap este életében először vállalkozott olyan „kalandra”, hogy figyelmet szenteljen az én szubkultúrámnak. Néhány percnyi együttlét volt csupán, de én ettől kezdve másként néztem.

Akkoriban olyan időket éltünk, hogy a tiniket ötcentis hajért - a műhelyekből vagy az iskolákból - már elzavarták a fodrászhoz. A klubokba, a bulikba csak fehér ingben, nyakkendőben lehetett bemenni, s még ezerféle tiltás volt annak megakadályozására, hogy mások, hogy önmagunk lehessünk. A felnőttek egyáltalán nem akarták „érteni”, hogy a fiatalság miért akar különbözni apáitól, miért akar önállóságot, miért akarja azt a hülye-lye-lye zenét hallgatni? Mindent, és mindenkit igyekeztek megrendszabályozni. Tiltottak és irtottak. Csak a nyarak jelentettek maradéktalan örömöt. A suli utolsó heteiben már alig vártuk, hogy végre otthagyhassuk a bilincses iskolákat! Hogy indulhassunk a Balatonra, a táborokba, a környező országokba. Hogy csavaroghassunk, stoppolhassunk, csajozhassunk, s nem utolsósorban egymás közt lehessünk, a saját zenénket hallgathassuk. A fiataloknak akkor a konszolidációt hullámzó Balaton volt a nagy Álom. A Gemini klub Szemesen, a Mini a keszthelyi Tátikában, Illésék Siófokon, a koncerthajók, az esti gitározások a molókon, a nagy éjszakai fürdések, a haveri héderek, s persze a világmegváltó dumálások... Ilyen volt a hatvanas évek vége, az álmodozások kora, a naiv hitek, a lázas keresések, a világmegváltó tervek ideje! A Nagy Kaland, amiről a gyerekeimnek éppúgy meséltem, mint ahogy apám mesélt nekünk a frontélményeiről.

Később ezeket a régi élményeket keresve ültünk be a Népstadion betonkaréjába az első nagy nosztalgiabulikra, de hiába énekeltük a nemzedéki himnuszainkat tele torokból, az a mámorító hangulat, az az érzés soha többé nem tért vissza! Gyermekeink pedig csak bámultak bennünket. S nem értettek semmit. Ahogy mi sem értettük őket. Hogy miféle zenéket hallgatnak, miféle szórakozóhelyekre járnak, miféle divat szerint öltözködnek, miféle bugris sztárokat választanak! Csak mutogattuk nekik egyre reménytelenebbül a régi fotókat, hallgattuk a recsegő lemezeket, ajánlgattunk egy-két filmet, könyvet, színdarabot. De „filléres emlékeink” láthatóan nem nagyon érdekelték őket. Az ellentétek feloldhatatlannak látszottak. Néha én is tehetetlennek éreztem magam. Mindig az apám járt az eszemben, aki a hatvanas években éppúgy figyelhette tizenéves vadulásomat, mint én a saját gyerekeimét. Próbáltam hídat építeni közénk, ahogy ő is próbálkozott, de sokáig lehetetetlenségnek tűnt a nemzedékek közti kapcsolat.


Még akkor is annak tűnt, amikor a „Sziget” megszületett. Utoljára a nyolcvanas évek elején, a „Fekete bárányok” koncertjén jártam a Hajógyári szigeten. Mi - újságírók - szerveztük Feróék nagy demonstrációját a csöveseknek, a szakadtaknak, a baboskendősöknek. Hogy továbbra is létezzen, hogy lehessen a másság! Hiába! Ez volt az utolsó nagy beatünnep. Utána egy évtizedig nem történt semmi. A rock elveszítette szabadságharcát. Gerillái egy-két évig még utóvédharcukat vívták, majd a nyolcvanas években sorra felmorzsolódtak a csatamezőn. A rendszerváltást követően azonban jött Müller és Gerendai, akik tovább akarták álmodni az Álmot. „Eurowoodstock” - adták ki a jelszót, s '93-'94-ben a régi ismerősökkel természetesen mi is ott voltunk az első „szigetelők” között. De minden túl vadnak, túl veszélyesnek, túl idegennek tűnt. A terepet az előző évtizedek szubkultúráinak túlélői, utóvédharcosai, szélsőségesei uralták, s mindaz ami velük járt. Fékevesztettség. Piálások. Drogok. Botrányok. Nem sok jóval kecsegtetett, amit láttunk. Mert mi tudtuk, hogy Woodstocknak Altamont volt az ellentétpárja, a „nagy utazásba” sokan belehaltak, s a szeretet és béke jelszavából is végül erőszak és gyűlölet született. A későbbi években még kapacitáltam a régi „öregeket”, de a sziget nekik már „gyanús” volt. A gyerekét sem merte közülük senki elengedni. - Ki tudja, mi történik velük? - ismételgették. A Nagy Generáció tagjai féltek, és a gyerekeiket is féltették a „szigeteléstől”! Ahogy a mi szüleink is féltettek bennünket. A megállapodott középosztály már nem ilyen kalandokra vágyott. Fogyasztani, élvezni, nosztalgiázni akart. Inkább a Népstadionban vagy a BS-ben ülték tele a lelátót, a sziget zöld füvén már rosszul érezték volna magukat. A kilencvenes évek második felében én továbbra is évről-évre kint voltam. Figyeltem és dokumentáltam. S láttam, ahogy fokozatosan átalakul, megváltozik minden.


Nincs többé Woodstock, és nincs többé Woodstock-nemzedék! - írták a lapokban, s a Sziget sem szólhatott a Múltról, a poszthippi-csöves-rocker-punk dagonya helyett valami más kellett. S a szervezők ekkor szélről középre húztak, s megkezdték az új középosztály gyerekeinek igényeire fazonírozni a hetes nyári kivonulást. A Sziget az évtized vége felé már ezt az új arcát mutatta a látogatóknak. Konszolidálódott, biztonságossá, mindenki által élvezhetővé, belakhatóvá vált. Buli. Haverok. Pepsi. Szponzorok. Ekkor döntöttem úgy, hogy még egyszer megpróbálom. Legközelebb a kisebbik lányomat is magammal viszem, merüljünk alá együtt ebbe a nagy zenei-kulturális zsibvásárba. Anyja még ekkor sem vállalta a Kalandot, és mások sem rajongtak az ötletért. A Sziget híre még nem volt elég bizalomgerjesztő, az egykori Nagy Generáció tagjai nem titkolt ellenérzésekkel határolódtak el a felelőtlen vállalkozástól. „Halálsziget”, „drogsziget” - ismételgették, s előjött mindaz az előítélet, fóbia, ordas eszme és baromság, ami az előző, pártállami évtizedekben az eféle rendezvényekhez hozzátapadt. Nemzedéktársaim ekkor már „rendes embereknek” tudták magukat: szappanoperákat néztek, dáridóztak, kvízműsorokon pallérozták, amerikai akciófilmeken edzették az idegeiket... A „szigetelés” messze kívül esett a szellemi horizontjukon.


Így hát 1999 nyarán lányommal csak mi ketten kapcsoltuk fel a csuklónkra a kötelező „ékszert”, s nem titkolt izgalommal vegyültünk el a több tízezer ember között. Az már első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy mindketten kivételként erősítjük a szabályt. Ő sem találkozott az osztálytársaival, s magamfajta „vénember” is csak mutatóba akadt. De az első perctől tudtuk, hogy a Sziget, ha nem is rólunk, de nekünk is szól! Nem volt kétséges, hogy egy, a maga nemében páratlan „kultúrkempingben” bóklászunk, ahol az elképesztő kínálatot feltálaló multikulti svédasztalról mindenki azt és annyit csipeget, amennyit akar. A forgatag lenyűgöző volt és kedvünkre való. Bekukkantottunk minden sátorba, megálltunk minden színpad előtt, bámészkodtunk az utak mentén. Koncertek, alternatív színház, performance, mozisátor, internet, szabadegyetem - a' la carte. Aki akart, lemehetett kutyába vagy fennkölten bájcseveghetett a poszméhek szexuális életéről, esetleg benézhetett a drogsátorba, vitatkozhatott punkokkal... Voltak alternatívák. A jelszó minden talpalatnyi zugban: nyitottság, másság, szabadság, tolerancia. Különösen zenei téren volt a felhozatal lenyűgöző - sub,dub, acid, flash, jungle, techno, house, metál, rock, reggae, hiphop, free jazz, lakodalmas rock, retro, rockabilly, world music...


Amerre mentünk, mindenhonnan valamilyen zene szólt, s egy óra elteltével az volt a benyomásunk, mintha egy nagy zenei-kulturális Disneylandben csavarognánk. Generációk, szubkulturák, életformák tarka összevisszasága hullámzott körülöttünk, s miközben a hajógyári hídon túl egymásra acsarkodott a világ, itt a technosátor party-animaljai jól megfértek a mohikántarajosokkal, a rastafrizurás neopogányok a kopaszra borotvált krisna tudatúakkal... Leben und leben lassen. „Mi is valami ilyesmit szerettünk volna!” - próbáltam tovább szőni a régi mesét csavargásunk közben, de lányomat a Múlt nem érdekelte. Annál inkább magával ragadta a Jelen, mindaz, amit látott, hallott, átélt. Az individualista kor kollektív tombolása. Szabadmellű örömök, pányváról elengedett libidók, szabadságmámor, hedonista élvezkedések, kulturszipó, önfeledt bulizás, a tér- és időutazás. Így aztán amikor összeakadtunk néhány ismerősével, azonnal az elszakadást választotta. Elnéztem őket. A mai tizenéveseket. A közeljövő „Sziget-nemzedékét”. Olyanok voltak, mint mi a hatvanas években. Mégis egészen mások. Láthatóan semmi frusztráltság, semmi lázadás, semmi ideológia. Csak laza együttlét. A gőz kieresztése. Kicsit fogyasztunk, kicsit szórakozunk, kicsit költekezünk, kicsit haverkodunk, s este felcsörgetjük az ősöket. Oké? Akkor irány a nagyszínpad! S máris eltűntek a forgatagban. Én még kései Odüszeuszként bolyongtam tovább az egyre inkább sötétségbe burkolózó szigeten, s próbáltam elfojtani a feltörő érzelmi buzgárokat. Megrendített, hogy mennyire nincs párbeszéd az utódokkal. De én sem akartam nosztalgiázni, nem akartam azon meditálni, hogy mivé lettek a régi álmok, s hol vannak a régi barátok? Inkább igyekeztem annak örülni, hogy végre megint van Valami...


Sok helyen jártam, de ez a Sziget valóban egyedülálló Európában. Egy nemzedék - az apáktól teljesen függetlenül - megcsinálta a maga sajátos fogyasztói-alternatív szubkultúráját, hogy évente egyszer úgy istenigazából kitombolja, kimulathassa magát. A szülők a spanyol tengerparton, a Balatonon, a Bahamákon, a gyerek pedig néhány ötezressel a zsebében itt élvezkedik a zöldben. Másfajta nép, másfajta raj. Új idők, új dalaival. Nem kérnek belőlünk. Az ócska kis történeteinkből. A feléjük nyújtott kezekből. Fütyülnek a Múltra, és semmi kétség, övék a Jövő. Ahogy mászkáltam az éjszakában, az is egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a leendő magyar elit dáridózik a maga módján a szigeten. S ahogy önerőből megcsinálták a Szigetet, feltehetőleg nélkülünk fogják megcsinálni a jövőjüket is. S a közülük kikerülő miniszterelnöknek valószínűleg nem kell 25 évet várnia, mint Clintonnak Woodstock után. De talán tizenötöt se! Mert a „szigetesek” nagyon nyomulnak, s nagyon tudják, mit akarnak. Nincsenek illúziók, ábrándok, hitek. Ezek a nemfékezett habzású csávók alkotják az első nemzedéket, amely valóban nem az apáik útját járja, s amely tényleg elhagyja a bűvös kört. Másnap lányom lelkesen meséli a tapasztalatait. Boldog, imádja, amit látott-hallott, megélt. Telefonon a barátnőinek is újságolja az élményeit, szervezi őket, legközelebb már együtt mennének. Úgyhogy nekem nincs is több dolgom, elengedhetem a csajszi kezét. Mehet, ha akar. A Porsche előzheti az öreg Trabantot. Nem érdemes tovább fárasztani a magam tempójával. Nem kétséges, néhány éven belül már ők fogják írni az új időszámítást. Mert másképp gondolkodnak, másképp beszélnek, más sebességen élnek, más értékrendet vallanak, mint az előző nemzedékek. Ez már igazi globo-generáció, amely nem tud, s nem is akar mit kezdeni az apák exhumált emlékeivel, vagy a posztkádári iszapbirkózók lövészárkaival. Ma még arra az egy hétre várnak, hogy beindulhassanak, s egy hétig pörgés ezerrel! Holnap talán az országot is felturbózzák! Kérdés: vajon ezek a „szigetelő” fiúk-lányok néhány év múlva csinálnak-e, csinálhatnak-e Szigetet Magyarországból? A kérdésre lányom vonogatja a vállát. Ezen még nem gondolkozott. Ő nem Utópiában él. De nem rossz ötlet - mondja. Nem elképzelhetetlen. De hülye a kérdés, s most, ne haragudjak, ő inkább bulizna. S érdeklődik, hogy este akkor tényleg egyedül mehet-e a barátnőivel? Mondom neki, hogy persze, szórakozzanak jól. A kis csajszi boldog, s repül. Én pedig este élménybeszámolót tartok a régi társaságnak. Hitetlenkedő arcok, kíváncsi tekintetek. A „derékhad”. Az egykori „remény-forradalmárok”. Akik már régóta állnak, pedig futnak a percek, s akik még mindig, makacsul a saját régi „frontélményeiket” ismételgetik. Bezzeg, akkor más volt... kezdik az unalmassá vált mondatot, amire már nem kíváncsi senki. Mert az Idő elszállt felettünk! Visszafordíthatatlanul! A Sziget a bizonyíték rá!


Részlet: Nagy Sziget könyv – tíz év hév (Crossroads Records, 2002)

Az első sziget élményem talán nem úgy alakult ahogy azt mások megélték... 13 éves voltam 2001-et írunk. Ellátogattam Pilisborosjenőre keresztanyukámhoz akit egy vagány okos művelt nőnek írnék le. Egyik nap kitalálta hogy a nálam úgymond jóval idősebb 18 éves szomszéd srác vigyen ki a Szigetre 1 napra... hát mondanom sem kell hogy minden rá volt írva az arcára. Nemet nem mondhatott mert az anyukája legjobb barátnője volt az én keresztanyám. Én meg ott álltam rövid fiús hajjal kantáros rövidgatyóban amit természetesen a trendnek megfelelően hordtam ( lógva, összecsatolva) és ott volt Balázs aki nem gyereket pesztrálni hanem bulizni akart kint a szigeten. Amikor kiértünk szó szerint tátott szájjal járkáltam... a kis falucskából felcsöppent lány... mondanom sem kell milyen élmény volt :) Aztán Djuice-os ajándék kulcstartót nyertem vmi játékon amit a mai napig féltve őrzök! :) Az első koncertem egy Kispál és a Borz volt. Előtte csak a szőkített nő című dalukat ismertem :D Akkor kóstoltam meg először a sört és szorgosan gyűjtöttem a poharakat az ajándék pólóért! Aztán Balázs lerázott. Egy lány (akinek a nevére már sajnos nem emlékszem) vett a szárnyai alá aki szerintem még élvezte is a dolgot. Voltunk karaokézni táncolni meg vmi koncerten ami nem jött be annyira. Az este végét egy sátor előtt töltöttem :D Hajnalban a Balázs hazavitt és én ott akkor bele is zúgtam... Aztán a következő évben újra találkoztunk a szigeten... és elindult a "Szigetrománcunk" de ez már egy másik történet :)

Amikor én még kissrác voltam, nem volt lemezjátszóm. Magnóm sem volt, de az most irreveláns, legalábbis ahhoz a határozott vágyhoz képest, hogy birtokolhassam a woodstocki fesztiválról kiadott tripla hanglemezt. Nem is tudom, mi mindenre nem lettem volna képes, ha megszerezhetem. Azokban az években, tudniillik, mérhetetlenül vonzódtam a hippisnek mondott kultúrákhoz. A BNV-n sikerült is hozzájutnom egy „olyan” kerek jelvényhez, ugyan speciel valamiféle mosóport hirdetett, de mondom, pofára éppen úgy festett, mintha az állt volna rajta, hogy „mék láv not vór”. Bizony. Lehetett vele az Úton nyomán nekivágni Gdanksnak.

Mindezt most csak azért szippantottam így elő, hogy hihetőbbnek tetsszen: bizonyára meghaltam volna, ha akkoriban nekem is, nekünk is jut egy Sziget, már itt a Duna-közben. Ahol kell egy hét mámor, és jöhet az együttlét is - ahol még éppen úgy festek, mint sebesen feledésbe merült fénykoromban. Mert hogy a Sziget első éveiben számomra már nem adatott meg, hogy felismerjem benne egykori önmagam. Azt nyugtázhattam inkább, hogy nekem már annyi, aztán lehetett elücsörögni a fűben, és sóváran bámulni a letűnt virágidők relikviáiban pompázó fiatalokat.

- A tanár úr mit csinál itt? - csodálkoztak rám volt tanítványaim. Mire én röviden, de megfontoltam így feleltem: dolgozom. (Ami, megjegyzem, egy kor után lényegesen intenzívebb mulatsággal szolgálhat, mint a nem-dolgozás.) Éppen a Magyar Narancs zenei szerkesztőjeként tettem-vettem, minek következtében „hivatalból” és „magántermészetűleg” egyaránt a Sziget lekötelezettje lettem.
- Értek engem ott nehezen feledhető élmények?
- Feltétlenül.
- Például?
- Például a Blurt, Peter Hammill, a Sonic Youth, Patti Smith, a Cords - hadd ne folytassam.

Inkább a tanítványaimra térnék vissza és ki.
Ahol én tanítottam, ott jobbára munkások gyermekei tanultak, olyan gyermekek, akiknek a szabadidőt nem lehetőségekben, hanem a lehetőségek hiányában mérték. Ezekhez a gyermekekhez én nagyon közel álltam, és bizony elkeserített, hogy a rendszerváltozás kihúzta a „szervezett” ifjúsági mozgalmak alól a talajt. Bocs, haver. Na most tudom én, egy ilyen fesztiválnak nem kimondottan az a dolga, hogy a társadalmi igazságtalanságokat oldja, de hogy az elmúlt tíz évben az én egykori tanítványaimnak a Szigeten kívül mást nem kínált a nyaruk, azt biztosan tudom. Gondoljátok meg, proletárok. De ez mind semmi. Most aztán igazán a csúcson vagyok. Ott fenn, a Sziget bal csúcsán, tudják, ahol a világzenei színpad van. Harmadik éve annak a programján ügyködöm; ha úgy tetszik, tőlem is kap valamit a Sziget, és ez a legtöbb. „Nem adhatok mást, csak mi lényegem” - ahogy a Tragédiában írva van. Hiszen évek óta a világzene az én (egyik) legszebb életem: úgy tud hozzám érni, ahogyan más senki. Beleremeg minden porcikám, mégsem sajátíthatom ki - most már úgy vagyok, hogy nagyobb élvezet, ha minél többen, mint anno - két bekezdéssel feljebb - a hippik is... Vagy mint eggyel, a „prolik”. Megmagyarázom. Ezekben a napokban az egyik leghíresebb indonéziai zenekar felléptetésén ügyködtünk, amikor kiderült: gondot jelent számukra a vízum átvétele, mert Jakartába kéne érte menni, Bandungból pedig a vonatjegy ára... És még millió esetről tudok. Azok a muzsikusok, az én muzsikusaim, akik az elmúlt években megforgatták az egész világot, Kubától Afrikán át Indiáig, igen gyakran és igen mélyen éheztek, évtizedeken át. Ha úgy tetszik, ők az én „prolijaim”.

Hát így. Csiki-csuki. Ezeknek a „nincsteleneknek” sokat nyújthat egy ilyen Sziget. Ahol a legtöbbet, és ezt nagyon komolyan mondom, harmadik éve tőlük kapjuk.

Részlet: Nagy Sziget könyv – tíz év hév (Crossroads Records, 2002)

Az első Szigetem kicsit szürreálisan alakult. Tudod, én eléggé burokban nőttem föl, sok komolyzenével, komoly tanulással és szabályos élettel. A kiszabadulást az írás és a zenélés jelentette. Előbbivel kitágult a horizont, utóbbival átlógtam a Margit-hídon Pestre utána meg Düsseldorfba. Sokat jártam haza, és olyankor folyamatos pörgés volt. Mintha megpróbáltam volna besűríteni minden itthon elpasszoltnak vélt időt abba a 24 és háromnegyed nap itthon tartózkodásba.

Azt hiszem, ’94 nyarán történt, amikor fölhívott egy kedves barátom, hogy kapjam össze magam, mert négy perc és indulunk fellépni a Szigetre. Mondtam: oké. Akkor még nem alakult meg egyik fiktív együttesem sem, ami volt, azzal meg teljesen hallgathatatlan zenét játszottam. Hónom alatt fuvolával, lábamon pedig olyan kínai-szerű Convelse-zel sétáltam át a hídon. Sziámi is ott volt egy integetésre, bár igaz, hogy csak évekkel később, az egyik könyvem közös bemutatóján ismerkedtünk össze az akkori Gödörben. Kiderült, tényleges föllépésről van szó. Ezen a szigetes performanszon (azt hiszem, Árvai Bori szervezte) rózsaszín és világoskék teknőkből fújtuk kiabálva, sípolva a szappanbuborékokat egy nyitott IFA platójáról. Fölléptem. Ez sokaknak tetszett, de olyan is volt, akinek nem. Leginkább egy ragyás arcú - szerintem volt NDK-s - csávó nem díjazta, hogy csöpög rá a szappanlé. Elkezdte kiabálni, hogy schei..e, schei..e, ar…och mire nem maradt más lehetőségem, mint az egész lavórt leborítani. Aztán dobbantás a platóról egy leszúrt rittbergerrel, futás és meg sem álltam valamelyik színpadig. Ha jól rémlik, akkor Zappa volt együttese (Nagymuter Találmánya) lépett föl, de lehet, hogy az később volt… vagy másnap?


Fotó: Nagyillés Szilárd

Szigetek. Sok. Én szigetek, te szigetsz... Az első 1994-ben, akkor már annyira 14 éves voltam, hogy nem lehetett visszatartani. Természetesen egy hétre, aztán még sok másikra. Talán 2002-3 után már csak egy-két napra, aztán 2008-ban egyáltalán nem (?).  Eleinte mobil nélkül, el is hagytam volna az egy hét alatt. Ezeket a sorokat meg már azon írom! Ahogy fényképezőgépet se vittem, mert az meg még inkább elveszett/eltört/sörbe-vagy-Dunába esett volna. Úgyhogy nincs kép az olajfestékkel sárgára festett hajról, amit a nulladik napon kunyeráltunk valamelyik kocsmaépítő brigádtól. Vagy az arcon zsíroskenyérrel alvásról, a fáradtság, ugye. Vagy arra ébredni, hogy pajkos hölgyismerősök körömlakkal tetoválják az arcom. Meg a dobolásról, táncról az asztalon, táncról a színpadon, lángosról, kéregető punkokról, Viktorról, aik valahogy a mi sátrunk mellett landolt az első nap, aztán ottragadt, de nem tudta egy hétig, hol van, Krisna kajáról, VHKról a nagyszínpadon véradás után, két lánnyal való, hosszas vita utáni házasságkötésről, pohárgyűjtésről, sorbanállásról tusoláshoz, sorbanállásról italért, sorbanállásról sorbanállásért. Valószínűtlen helyeken zuhanni álomba és ébredni fel, suta szex a világ legkisebb sátrában, elindulni vízért reggel 10-kor mindannyiunknak és visszaérni 5 óra múlva részegen, víz nélkül, de élménnyel gazdagon. Filmek hálózsákban, Sziget TV-t nézve magunkra ismerni, Z+ -on üzenni haza, saját filmet forgatni PET-palack kamerával és egyéb hulladékkal. Hideg sör, meleg sör, kannás bor, becsempészett pálinka, aztán miután aktív kereső lettem, az italválaszték borsosabb része, meg ki tudja, még mi. Elmulasztott koncertek, spontán bulik, váratlanul jó ismeretlen banda, kiábrándító ikon, hátsó sor, első sor, külföldiek, belföldiek, zene rádióból, zene kocsmából, walkmanről, ipodról, lemezjátszópultból. Csend úgy reggel 7:30-tól 8-ig. Szerb dzsúdóbajnokkal megismerkedni és dobálni egymást részegen a füvön, a nagyszínpad oldalán. Kisszínpadok, világzenei színpad, önnépdalverseny, dr Máriás dedikál és jótanácsot ad, aztán sátrak, táncsátor, Magic mirror, nagyon sok sátor, meleg van, jól vagyok, tele van, szarul vagyok, hol a Tamás? Elszigetelten az ordas kinti állapotoktól, mosolyogva, könnyedén. Remélem, még sokáig.

1998-ban, az Animába belépve néhány hónapra rá jött az első Szigetem, életem első nagyszínpados fellépésével. A színpad a mainál egyébként sokkal alacsonyabban helyezkedett el, ha jól emléxem. Szarka Gabi barátnőm, aki Prieger Fanni anyukája, kölcsönadott egy színes, földig érő kombinéruhát, mert nem voltak exkluzív ruháim még Nagyszínpadra. A koncert végeztével nem is mertem azon az éven körbejárni a fesztivál területét: kicsit féltem, hogy nem nekem való.

Nem úgy, mint Goldie koncertje. Nem láttam akkor még ekkora színpadon és hangcuccon ennyi elektronikát. Leszakította a fejem. Az aranyfogú akkori szettje mindmáig erősen bennem él: ha meghallgatom az Innercity Life-ot, máig újraélem első Szigetemet. Ha jól emlékszem, abban az évben játszott a Green Day is, szerencsétleneket pofán fotózgattam, hogy húgom grindéjességét kielégítsem.

Két emlék jut eszembe hirtelen, ha Sziget-élményről kell írnom... az első a 2000-es első amber smith-fellépés. Vicces, mert Oszkár vendégénekelt egy dalban (ha jól emlékszem, a la's There she goes-át nyomtuk el), és ekkor fogalmunk sem volt róla, hogy két évre rá tag lesz, sőt azóta is oszlopos tagja az amber smith-nek, már szerzőként is.

Ugyanitt látott minket Bátor Gergő, aki Bátor Bence ikertestvére, és koncert után beszélgetett pár taggal, ahol kiderült, szeptembertől kilép Földes Ádám, aki az első fél-háromnegyed évben dobolt az amber smith-ben. Otthon ezt lelkesen elmesélte Bencének, milyen jó kis csapatot látott, ráadásul hamarosan épp dobost keresnek. Erre fel keresett meg minket, és immár 12 éve jó barátom, meg 8 éve megint az amber smith dobosa. Gyakorlatilag ez a 2000-es Sziget hozta össze az amber smith magját/kreatív lényegét, ahogy ma is létezünk.




Másik fontos pillanat 2006-os, Pesti Est színpad-os fellépésünk volt. Ebben az évben jelent meg rePRINT című lemezünk, végre nem csak Németországban, de itthon is ismertebbek lettünk. Rengeteg ember előtt léptünk fel, nagyon ütős szettet játszottunk. Nem sokkal előtte házasodtam is meg - plusz Yonderboi-jal is sokat játszottunk mindenfelé (Párizs, Amszterdam, orosz turné).... az egyik legjobb évem volt - ez is fontos része volt az én 2006-omnak.