„A matek menne úgy, mint az ökörködés!”, illetve „Hülyezenére nem adunk pénzt!” – két szülői szlogen, mely megkeserítette gyermek- és kamaszkoromat. Utóbbiból kifolyólag tehát már csak első saját keresetemből jutottam ki a Szigetre. 1999-ben kezdő fesztivállátogatóként trógerségi fokmérőm még meglehetősen alacsony volt, így a bokára celluxozott vodkásüvegből lazán lelkiismereti kérdést csináltam. Pedig a Paradise Lost koncertteljesítménye megkövetelte volna, hogy még akkor éjszaka Borisz Jelcin vigyorogjon vissza rám a tükörből. A New Model Army ezzel szemben unplugged üzemmódban is képes volt ámulatba ejteni. (Mint azt később a billentyűs Dean White-tól megtudtuk, a basszeros betegsége miatt kényszerültek akusztikus műsorra.) Pár órányi flangálást követően a gólyalábas artisták látványa hasonló hatást gyakorolt rám, mint birodalmi lépegető az ewok macira. Irány vissza tehát a Nagyszínpadhoz, ahol Ray Cokes londoni(?) lakos ezen szavakat intézte az egybegyűltekhez: „Are you ready to rock? Are you ready to dark rock?” Az eufórikus pillanatoknak ezzel vége is szakadt, a Paradise Lost mellett ugyanis egy Alzheimer-kóros tubaművész a lelkesedés és a rock’n’roll manifesztumának tűnt volna. (Becsületükre váljék, hogy tizenegy évvel később kétszáz méterrel arrébb kiköszörülték a csorbát.)

nausea - Lángoló Gitárok