A Diáksziget (vagyis az első Sziget) legjellemzőbb tulajdonsága a bájosság volt. Legnagyszerűbb produkciója pedig egyértelműen a – szintén bájos – Kis Zsuzsa Baráti Köre.

A csupa pasiból álló formáció koncertjének voltak ugyan mélypontjai (amikor például a gitáros elszaladt húrt szerezni, ezért a szaxofonos és a basszusgitáros ugyanazt a dallamot ismételgette negyedórán keresztül), de örök élmény marad! Karateedzőről szóló balladájuk történetét ma is nagyon szívesen elmesélem bárkinek, de itt monitorpixeleket nem tűrő szóhasználata miatt nem idézném. Maradjunk abban, hogy sokkal, de sokkal csúnyább volt a Szeressétek egymást bazmeg című hippihimnuszuknál. Ám az egymás iránti bizalom nem csak a dalok szövegében nyilvánult meg.
Karszalag helyett egy nyakba akasztott cetlivel lehetett hazasétálni, az ember lazán nyitva hagyhatta a sátorajtaját, együtt aludt a farkas és a bárány, a Nagy-Duna-ágban tej, a kisebbikben méz folyt. Én például egyik nap két körtével a farmerkabátom zsebében próbáltam besétálni a Diákszigetre. A beengedő ember végigmotozott és megkérdezte, mik ezek. Mondom kézigránátok. Jól van, mehetsz!

Hát ilyen idők voltak azok, gyerekek.


(Fotó: Ricsi http://www.koncertfoto.hu/koncertfoto.hu/2011-03/Pages/Csibor_%40_Trafik.html#71)