Aki ezek után azt mondja nekem, hogy "langyos angol buzipop", azt komolyan mondom, felrúgom. A Pulp nagyszínpados koncertje az intelligenciát, az érzékenységet meg a elektromos gitárok által képviselt emberközpontú sújtást vegyítette. Nem vagyok objektív, naná.

Jarvis Cocker jó frontember és szellemes fickó. Aki felismeri a helyzetkomikumot egy pillanat alatt - a zenekar bemutatása alatt a színpadra felrohanó roadot is bemutatta, azzal a félmondattal megtoldva, hogy "...te meg mi a fenét keresel itt?" -, meg közelharcot vív egy lepkével, miszerint "Menj innen, ez az én színpadom!", az rossz ember nem lehet. Arról nem is beszélve, hogy, aki teátrális, de nem röhejes és így rögtönöz egyszemélyes színházat a színpadon, az tényleg rendben van. Ráadásul öltözködése láttán eszünkbe juthat alsó tagozatos ruhatárunk, meg az, hogy "nejloninget mindenkinek, alanyi jogon!" Szóval Cocker rendben van.

A koncert is rendben volt. Nagyon rendben. A Pulp tulajdonképpen utolsó négy albumának dalait pakolta össze a koncertműsorba. Kaptunk egy kis Hardcore-t, gurítottak a zenekar igazi befutását jelentő Different Class dalaiból, játszottak a His and Hersről, ám a program természetesen az aktuális lemezre, az imádnivaló We Love Life-ra fókuszált. Egy kedves barátom azzal paráztatott napok óta, hogy a Pulp mostanság nem játssza nettó slágereit, a Babiest, a Disco 2000-t, meg a Common People-t, ám hál' istennek populista énünk sem kellett, hogy lebiggyesztett szájszéllel távozzon - a zenekar az előbb említett három szám közül kettőt (Common People, Babies) eljátszott.

Jut eszembe: ha emlékezetem nem csal, a Pulp koncertje volt az első alkalom, hogy a Szigetre érkező angol - a hozzá nem értők által britpop néven egy kalap alá terelt - gitárpopzenekar nem égett be, vagy nem adott csak-elviselhető koncertet (emlékezzünk a haldokló Stone Rosesra, a válságos állapotban idelátogató Oasisre vagy a vérszegény Suede-re). A Pulp érzékeny volt, akusztikus volt, elektromos volt, rockos volt, okos volt, nyálas volt, vagány volt, nagy ívű volt, cizellált volt, vicces volt és komoly volt. Ez mind egybe'.

Pepsi Nagyszínpad, 2002. augusztus 3. 21.30

-ener-

Sok-sok-sok Szigeten voltam – legtöbbször munkahelyi kötelességből, hiszen a sziget.hu-t terheltem jobbnál rosszabb, rosszabbnál jobb helyszíni beszámolókkal. De ugye mi van akkor, ha az ember élvezi a munkáját? Baj az? Nem baj az.

A szigetes legélmények sajátja, hogy az ember józanul vagy többé-kevésbé józanul élte át őket – nem biztos tehát, hogy az volt a legjobb Sziget-napom, amelyikre emlékszem, a dolog úgy pontos, hogy a legjobb olyan Sziget-nap, amelyikre emlékezni tudok. Ez pedig a visszafele második Pulp-koncert volt. Nem a tavalyi, hanem az első, 2002-ben. Már nem emlékszem, miről kellett volna cikket írnom, de hogy nem a Pulpról, az biztos. Az ember egy idő után megtanulja elviselni, ha van egy program, amit megnézne, de nem, mert a másikon kell ott lenni. Valahogy így tévedtem, mintegy véletlenül, a Nagyszínpad elé – tudtam, hogy Pulp, tudtam, hogy nagyon jók a koncertjeik, tudtam, hogy az „elegánsan befejezni” című küldetést tökéletesen teljesítő együttesről van szó (2001-ben jelent meg a feloszlás előtti utolsó lemez), és hát tudtam róluk mindent.

Szinte csak lelassítottam. Ismerőst is találtam: a neós Matykót, Milkovics Mátyást. Beálltam mellé bólogatni, valami olyan tekintettel, hogy nekem nem is kéne itt lennem, néztem az órát, jaj: most kezdődik az a másik valami. Lement a koncert, amiről talán hadd ne írjak egyetlen szót se – Matykó, akinek a zenei világa finoman szólva messze van a Pulpétól, hozzám hasonló zombitekintettel lépdelt el a küzdőtértől. Ő is ki volt ütve. Persze az a kollégám volt a legnagyobb bajban, akinek a Pulpról kellett cikket írnia. A sztori nem nagy – nekem mégis ez ugrik be legelőször, ha valaki azt kérdezi, mi volt a Sziget.