Nos, az első, a 2006-os. Ha fogni kell valakire a szeretetet a SZIGET iránt, N előszeretettel keni C-re, mivel az első ellátogatásuk a Hajógyári-szigetre C rajongásának okán volt. Szülőkkel, akkor még. (hiszen hozd el anyádat is). És egész-naposan, akkor még. Tehén-festészet, túrórudi-akadálypálya, falmászás, gombfocibajnokság (amin egyébként megvertünk egy németet… bár nem mi, hanem férfinemű szülőnk, na de mire való a királyi többes, ha nem ilyen alkalmakra), hot-dog, fagylalt… És ez mind szép és jó, az akkor még csak 9 éves N-nek, de a 14 esztendős C szemei előtt már csak az este lebeg, az este, amikor életében először, végre szemtől szemben, és élőben találkozhat Brian Molkóval, és persze a Placebo többi, és feltételezhetően létfontosságú tagjával, és persze még egyszer Brian Molkóval. Nos igen, a bizonyos este. Amikor a földön ülve vártuk, hogy végre kezdődjön a koncert. És míg egy percre elfordultunk, míg besötétedett, és míg az elő-zenekar megköszönte a gyér közönségnek, hogy ott voltak, hopp, máris több ezren tolongtak előttünk, ennek okán mi egyetlen árva Briant sem látva a színpadon. Pedig valakik már őrjöngtek. N enyhe klausztrofóbiáját villogtatva apai kísérettel távozott a tömegből, és az este további részét egy sörsátor padján ülve aludta végig. C viszont anyai támasszal jobb felől, és egy részeg fazonnal bal felől végre, egy picike rés által, ami a fejek fölött nyílt, meglátta a Placebo frontemberét. És ekkor már minden mindegy volt. Hogy a lábára taposnak bal felől, hogy majdnem nyakon hányják hátulról. Csak az számított, hogy ott van, és hogy élőben hallja az Every you, every me-t! Mondjuk az egy cseppet észre térítette, mikor édesanyja éppen azt próbálta megtudakolni, jó hangosan, a hangszórókat átüvöltve, hogy meleg-e az énekes. Több szempár fordult feléjük. C inkább úgy csinált, mintha nem hallotta volna, és tovább őrjöngött a több ezres rajongótáborral. És odavalónak érezte magát.
És mikor vége lett a koncertnek, a zenekar már nem jelent meg a vissza-tapsra, és a koncertezők elkezdtek haza, illetve a sátrakba szállingózni, akkor már tudták, hogy ide még vissza kell jönni.
Még írunk: N(iki) & C(inti)

Valójában annyi szigeten voltam, hogy így most hirtelen nem is tudom megszámolni (nem az ujjaimon, hanem úgy cakkumpakk), habár ez nem jelenti azt, hogy egy döbbenetes számmal tudnék előrukkolni ha leülnék és mély meditálásban végiggondolnám. Arról van szó, hogy kicsikét rossz a memóriám, de most akkor mesélek és fotókat töltök fel és remélem be is bizonyítottam, hogy bőven 3+ a sziget látogatásaimnak száma. (mindeközben kellemesen nosztalgiába ringatom magam) Szóval! Első szigetem kedves jóbarátom által nyitott HVG pult okán kezdődött, ugyanis nagy vendéglátós akarok lenni lázban égtem, gondoltam legjobb kezdet ha mély vízben találom magam - egy fesztivál. Első nap még lelkes is voltam 12 órán át képes voltam mosolyogva sört csapolni és nagyokat nevetni. Talán a harmadnaptól szétázva és lubickolva a sárban kezdtem kiborulni, negyed és ötöd napom már talán a belső idegihányinger kedvtelen borzalmában telt. Reggeleim a hatszázadik holtponton való túljutásának kóválygós hazameneteleiről szólt, estéim fele pedig valós munkám gyümölcsét ünnepelvén táncoltam a pulton - minden este. Következő évben már kétszer is meggondoltam a hvg pultos létet, de belementem; kiborulásaim mindig egy évnek megfelelő arányban csökkentek és többet táncoltam és többet is kerestem a hajnali buli-sátrakat - barátokkal már mit sem törődvén (azt hiszem a szigetlét 04:36 óra után már a társadalmi lét bizonyos tulajdonságait és szükségét törli az agyunkból). Az ezekutáni szigetek már annyira természetesen beleépültek a nyaraimba, hogy velem együtt fejlődtek tovább és olyan természeteséggel gondolok a szigethétre, mint a mindennapjaimra, talán ezért nehéz elszeparálnom élesen őket egy idővonalon. Idén lesz talán a harmadik szigetem, hogy a hvg-t elhagytam és életem legszebb szakítása volt ez, hiszen az első szigetszingli-létem volt az ami a legemlékezetesebb. Csontjaimba ivódtak a sziget összes molekulája, színei, hangjai és porszemecskéi; volt egy olyan pont, amikor egyedül sétálván megálltam egy pillanatra, mert felfogtam az érzést ami akkor és ott elkapott és akkor tudatosult bennem, hogy mi lehetett az ami woodstock-ban őrülten sírásig jó, illetve, hogy ezt a gondolatot azonnal be kell fejezzem, mert az év 358 többi napján, mint egy rossz függő csak erről a másik atmoszféráról fogok remegve álmodozni. Szóval főleg tudatos de nagyon sok mély tudatalatti érzelmemmel és napról napra változó várakozással mondom, hogy az igazi szigetelők körébe tartozom és várom nagyon várom a 20. születésnapot!

A karszalagjaim :)