Szekfű Balázs: Emlékképeim vannak, ahogy szendvicseket kenünk a konyhában húsz emberre, meg ahogy a Music TV-t próbálom meg huszonnyolcadszor elérni, beszélni egy illetékessel, sikertelenül.

Ahogy igyekszünk kitalálni az első, a békejelből kiinduló logót, ami végül úgy nézett ki, mint egy rakétasiló-hirdetés. Ahogy jelöljük ki a helyszíneket, állunk a dombon, és arról képzelgünk, hogy alattunk van a nagyszínpad, dübörög a zene, a domboldal meg telis-tele emberekkel. De hogy jön ide hangosítás, világítás, honnan lesz víz satöbbi? A hivatalok és a közművek illetékesei közül senki sem hitt nekünk. Pedig váltig állítottuk, hogy ide több ezer, több tízezer ember fog eljönni.

Részlet Jávorszky Béla Szilárd: Húsz év hév című könyvéből

Gerendai Károly: 2008-ban az akkor feltörő Lady Gagával is úgy jártunk, mint anno Alanis Morissette-tel. 30 ezer euróért kínálta az ügynökség, mondták, jópofa trendi produkció, szerintük be fog futni. Nem hallottunk róla, így nem kértük. Mikor befutottak az első hírek, gyorsan visszaírtunk az ügynökségnek, hogy mégis kéne. Mire visszaírták, hogy oké, de már 60 ezer az ára. Megint húztuk a szánk, megint legyintettünk. Eltelt egy hónap, Lady Gaga úgy tört fel, akár a talajvíz, jeleztük, na jó, mégis kell 60 ezerért. Mire kiderült, időközben az ázsiója 100 ezerre emelkedett. S mire eldöntöttük, hogy annyiért is oké, betelt Lady Gaga naptárja. Mikor a következő évben visszakérdeztünk, egymilliónál járt a csaj gázsija.






Részlet Jávorszky Béla Szilárd: Húsz év hév című könyvéből

Matthew Braghini: Iggy Pop teljesen szétesett benyomást keltett. Sokat köszönhet a turnémenedzserének, aki előre kért egy nagy vödör jeges vizet, direkt megkérdezte, nem baj, ha vizes lesz a lakókocsi, majd a fellépés előtt odament, és az egészet ráöntötte Iggyre, hogy magához térjen.





Részlet Jávorszky Béla Szilárd: Húsz év hév című könyvéből

Kovács Tamás (1994 és 1998 között a Sziget zenei programjait szervezte)



1995-ben az Auróra koncerten Vigi, a gitáros - tizenkét éve kétakkordos punkot játszik, kedves, őszinte srác, balos, mint a punkok általában - a színpadról csak annyit látott, hogy a 10-12 ezres tömegben két kopasz veri a tarajosokat. Elkezdett üvöltözni, hogy itt vannak a skinheadek, a rohadt mocskos fasiszták, verjétek őket agyon. Mire 2-300 ember beszállt a buliba. Aztán kiderült, a két kopasz valójában katonai szolgálatot teljesítő punk, csak úgy pogóztak, közben meg lökdösték a haverokat. Ebből lett a tömegverekedés. Mondtam, Vigi, nem kapod meg a pénzed, ha nem mész ki, és nem kérsz elnézést. És pedagógiai sikernek éltem meg, hogy ez a nyakas srác kiment és elnézést kért.

Matthew Braghini: 1996-ban sikerült elhozni Slash-t is mindössze 15 ezer dollárért, amikor a Snakepit-formációért 40 ezret kért. Összedobott egy zenekart Slash's Blues Ball néven, lett belőle egy kis nyaralás Budapesten.

Azt vártam, igazi viszki-ivó hólyag, aki azt hiszi, ő a király. De a Bronski Beat után a legjobb, akivel valaha dolgoztam. Ő sem kapta meg az első osztályt, de csak nevetett, hogy mindenki őt bámulja a repülőgépen. Emlékszem, a lányom ott futkározott a színpad környékén, erre odajött hozzám Slash, és kérdezte, bemutatnám-e neki! Aztán felvette Biancát, aki persze azonnal elkezdte rángatni az orrbavalóját, kérdezte, mi ez a csúnyaság. Slash meg csak röhögött rajta.

Részlet Jávorszky Béla Szilárd Tíz év hév című könyvéből

Gerendai Károly: Lemmy, a Motörhead basszusgitáros-énekese annyira berúgott a fellépése után, hogy csak reggelre sikerült visszatérnie a nagyszínpadhoz.

Csizma, bőrkabát és útlevél nélkül. A ruhái nem izgatták, viszont egyetlen órája maradt, hogy kiérjen a repülőtérre. A hangosbemondó folyamatos felhívásaira végül valaki leadta az okmányt az információnál. Lemmy meg rendőri kísérettel robogott Ferihegyre.


Részlet Jávorszky Béla Szilárd: Húsz év hév című könyvéből

Matthew Braghini, a Sziget első időszakának nemzetközi programszervezője:

1997 volt az az év, amikor Kovács Tamás programigazgató bevezette a nagy órát a nagyszínpadon. Hogy senki el ne ússzon. A Faith No More-nak is mondtuk, időre kell lejönni, annak ellenére, hogy vagy húsz perc késéssel kapták meg a színpadot. Nézem az órát, húsz perc múlva tizenegy, semmi gáz, halál nyugodt vagyok. Mire fut Karcsi meg Müller, mit csináltok, tíz perccel elmúlt tizenegy és még teljes gőzzel megy a buli!

Kiderült, a ravasz monitorkeverő visszaállította az órát harminc perccel. És senki nem vette észre.

Jávorszky Béla Szilárd: 20 év hév/2012, részlet

Apámmal akkor rendeződtek a nemzedéki problémáink, amikor az „öregem” 1968 márciusában egyik este - kezében a sípoló, sustorgó táskarádiójával - váratlanul megjelent a szobám ajtajában. Régi „reakciósként” minden este a Szabad Európa Forgószínpad című magazinműsorát hallgatta, s Cseke László éppen a Beatles vadonatúj kislemezét, a Lady Madonnát mutatta be. - Gondoltam érdekel - mondta szokatlan hangsúllyal, s az ágyamra ülve velem együtt hallgatta végig a számot. Tanárember volt, akkor már évek óta tűrte lázadozásomat, tombolásomat. Toleráns volt, de konzervatív. Aznap este életében először vállalkozott olyan „kalandra”, hogy figyelmet szenteljen az én szubkultúrámnak. Néhány percnyi együttlét volt csupán, de én ettől kezdve másként néztem.

Akkoriban olyan időket éltünk, hogy a tiniket ötcentis hajért - a műhelyekből vagy az iskolákból - már elzavarták a fodrászhoz. A klubokba, a bulikba csak fehér ingben, nyakkendőben lehetett bemenni, s még ezerféle tiltás volt annak megakadályozására, hogy mások, hogy önmagunk lehessünk. A felnőttek egyáltalán nem akarták „érteni”, hogy a fiatalság miért akar különbözni apáitól, miért akar önállóságot, miért akarja azt a hülye-lye-lye zenét hallgatni? Mindent, és mindenkit igyekeztek megrendszabályozni. Tiltottak és irtottak. Csak a nyarak jelentettek maradéktalan örömöt. A suli utolsó heteiben már alig vártuk, hogy végre otthagyhassuk a bilincses iskolákat! Hogy indulhassunk a Balatonra, a táborokba, a környező országokba. Hogy csavaroghassunk, stoppolhassunk, csajozhassunk, s nem utolsósorban egymás közt lehessünk, a saját zenénket hallgathassuk. A fiataloknak akkor a konszolidációt hullámzó Balaton volt a nagy Álom. A Gemini klub Szemesen, a Mini a keszthelyi Tátikában, Illésék Siófokon, a koncerthajók, az esti gitározások a molókon, a nagy éjszakai fürdések, a haveri héderek, s persze a világmegváltó dumálások... Ilyen volt a hatvanas évek vége, az álmodozások kora, a naiv hitek, a lázas keresések, a világmegváltó tervek ideje! A Nagy Kaland, amiről a gyerekeimnek éppúgy meséltem, mint ahogy apám mesélt nekünk a frontélményeiről.

Később ezeket a régi élményeket keresve ültünk be a Népstadion betonkaréjába az első nagy nosztalgiabulikra, de hiába énekeltük a nemzedéki himnuszainkat tele torokból, az a mámorító hangulat, az az érzés soha többé nem tért vissza! Gyermekeink pedig csak bámultak bennünket. S nem értettek semmit. Ahogy mi sem értettük őket. Hogy miféle zenéket hallgatnak, miféle szórakozóhelyekre járnak, miféle divat szerint öltözködnek, miféle bugris sztárokat választanak! Csak mutogattuk nekik egyre reménytelenebbül a régi fotókat, hallgattuk a recsegő lemezeket, ajánlgattunk egy-két filmet, könyvet, színdarabot. De „filléres emlékeink” láthatóan nem nagyon érdekelték őket. Az ellentétek feloldhatatlannak látszottak. Néha én is tehetetlennek éreztem magam. Mindig az apám járt az eszemben, aki a hatvanas években éppúgy figyelhette tizenéves vadulásomat, mint én a saját gyerekeimét. Próbáltam hídat építeni közénk, ahogy ő is próbálkozott, de sokáig lehetetetlenségnek tűnt a nemzedékek közti kapcsolat.


Még akkor is annak tűnt, amikor a „Sziget” megszületett. Utoljára a nyolcvanas évek elején, a „Fekete bárányok” koncertjén jártam a Hajógyári szigeten. Mi - újságírók - szerveztük Feróék nagy demonstrációját a csöveseknek, a szakadtaknak, a baboskendősöknek. Hogy továbbra is létezzen, hogy lehessen a másság! Hiába! Ez volt az utolsó nagy beatünnep. Utána egy évtizedig nem történt semmi. A rock elveszítette szabadságharcát. Gerillái egy-két évig még utóvédharcukat vívták, majd a nyolcvanas években sorra felmorzsolódtak a csatamezőn. A rendszerváltást követően azonban jött Müller és Gerendai, akik tovább akarták álmodni az Álmot. „Eurowoodstock” - adták ki a jelszót, s '93-'94-ben a régi ismerősökkel természetesen mi is ott voltunk az első „szigetelők” között. De minden túl vadnak, túl veszélyesnek, túl idegennek tűnt. A terepet az előző évtizedek szubkultúráinak túlélői, utóvédharcosai, szélsőségesei uralták, s mindaz ami velük járt. Fékevesztettség. Piálások. Drogok. Botrányok. Nem sok jóval kecsegtetett, amit láttunk. Mert mi tudtuk, hogy Woodstocknak Altamont volt az ellentétpárja, a „nagy utazásba” sokan belehaltak, s a szeretet és béke jelszavából is végül erőszak és gyűlölet született. A későbbi években még kapacitáltam a régi „öregeket”, de a sziget nekik már „gyanús” volt. A gyerekét sem merte közülük senki elengedni. - Ki tudja, mi történik velük? - ismételgették. A Nagy Generáció tagjai féltek, és a gyerekeiket is féltették a „szigeteléstől”! Ahogy a mi szüleink is féltettek bennünket. A megállapodott középosztály már nem ilyen kalandokra vágyott. Fogyasztani, élvezni, nosztalgiázni akart. Inkább a Népstadionban vagy a BS-ben ülték tele a lelátót, a sziget zöld füvén már rosszul érezték volna magukat. A kilencvenes évek második felében én továbbra is évről-évre kint voltam. Figyeltem és dokumentáltam. S láttam, ahogy fokozatosan átalakul, megváltozik minden.


Nincs többé Woodstock, és nincs többé Woodstock-nemzedék! - írták a lapokban, s a Sziget sem szólhatott a Múltról, a poszthippi-csöves-rocker-punk dagonya helyett valami más kellett. S a szervezők ekkor szélről középre húztak, s megkezdték az új középosztály gyerekeinek igényeire fazonírozni a hetes nyári kivonulást. A Sziget az évtized vége felé már ezt az új arcát mutatta a látogatóknak. Konszolidálódott, biztonságossá, mindenki által élvezhetővé, belakhatóvá vált. Buli. Haverok. Pepsi. Szponzorok. Ekkor döntöttem úgy, hogy még egyszer megpróbálom. Legközelebb a kisebbik lányomat is magammal viszem, merüljünk alá együtt ebbe a nagy zenei-kulturális zsibvásárba. Anyja még ekkor sem vállalta a Kalandot, és mások sem rajongtak az ötletért. A Sziget híre még nem volt elég bizalomgerjesztő, az egykori Nagy Generáció tagjai nem titkolt ellenérzésekkel határolódtak el a felelőtlen vállalkozástól. „Halálsziget”, „drogsziget” - ismételgették, s előjött mindaz az előítélet, fóbia, ordas eszme és baromság, ami az előző, pártállami évtizedekben az eféle rendezvényekhez hozzátapadt. Nemzedéktársaim ekkor már „rendes embereknek” tudták magukat: szappanoperákat néztek, dáridóztak, kvízműsorokon pallérozták, amerikai akciófilmeken edzették az idegeiket... A „szigetelés” messze kívül esett a szellemi horizontjukon.


Így hát 1999 nyarán lányommal csak mi ketten kapcsoltuk fel a csuklónkra a kötelező „ékszert”, s nem titkolt izgalommal vegyültünk el a több tízezer ember között. Az már első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy mindketten kivételként erősítjük a szabályt. Ő sem találkozott az osztálytársaival, s magamfajta „vénember” is csak mutatóba akadt. De az első perctől tudtuk, hogy a Sziget, ha nem is rólunk, de nekünk is szól! Nem volt kétséges, hogy egy, a maga nemében páratlan „kultúrkempingben” bóklászunk, ahol az elképesztő kínálatot feltálaló multikulti svédasztalról mindenki azt és annyit csipeget, amennyit akar. A forgatag lenyűgöző volt és kedvünkre való. Bekukkantottunk minden sátorba, megálltunk minden színpad előtt, bámészkodtunk az utak mentén. Koncertek, alternatív színház, performance, mozisátor, internet, szabadegyetem - a' la carte. Aki akart, lemehetett kutyába vagy fennkölten bájcseveghetett a poszméhek szexuális életéről, esetleg benézhetett a drogsátorba, vitatkozhatott punkokkal... Voltak alternatívák. A jelszó minden talpalatnyi zugban: nyitottság, másság, szabadság, tolerancia. Különösen zenei téren volt a felhozatal lenyűgöző - sub,dub, acid, flash, jungle, techno, house, metál, rock, reggae, hiphop, free jazz, lakodalmas rock, retro, rockabilly, world music...


Amerre mentünk, mindenhonnan valamilyen zene szólt, s egy óra elteltével az volt a benyomásunk, mintha egy nagy zenei-kulturális Disneylandben csavarognánk. Generációk, szubkulturák, életformák tarka összevisszasága hullámzott körülöttünk, s miközben a hajógyári hídon túl egymásra acsarkodott a világ, itt a technosátor party-animaljai jól megfértek a mohikántarajosokkal, a rastafrizurás neopogányok a kopaszra borotvált krisna tudatúakkal... Leben und leben lassen. „Mi is valami ilyesmit szerettünk volna!” - próbáltam tovább szőni a régi mesét csavargásunk közben, de lányomat a Múlt nem érdekelte. Annál inkább magával ragadta a Jelen, mindaz, amit látott, hallott, átélt. Az individualista kor kollektív tombolása. Szabadmellű örömök, pányváról elengedett libidók, szabadságmámor, hedonista élvezkedések, kulturszipó, önfeledt bulizás, a tér- és időutazás. Így aztán amikor összeakadtunk néhány ismerősével, azonnal az elszakadást választotta. Elnéztem őket. A mai tizenéveseket. A közeljövő „Sziget-nemzedékét”. Olyanok voltak, mint mi a hatvanas években. Mégis egészen mások. Láthatóan semmi frusztráltság, semmi lázadás, semmi ideológia. Csak laza együttlét. A gőz kieresztése. Kicsit fogyasztunk, kicsit szórakozunk, kicsit költekezünk, kicsit haverkodunk, s este felcsörgetjük az ősöket. Oké? Akkor irány a nagyszínpad! S máris eltűntek a forgatagban. Én még kései Odüszeuszként bolyongtam tovább az egyre inkább sötétségbe burkolózó szigeten, s próbáltam elfojtani a feltörő érzelmi buzgárokat. Megrendített, hogy mennyire nincs párbeszéd az utódokkal. De én sem akartam nosztalgiázni, nem akartam azon meditálni, hogy mivé lettek a régi álmok, s hol vannak a régi barátok? Inkább igyekeztem annak örülni, hogy végre megint van Valami...


Sok helyen jártam, de ez a Sziget valóban egyedülálló Európában. Egy nemzedék - az apáktól teljesen függetlenül - megcsinálta a maga sajátos fogyasztói-alternatív szubkultúráját, hogy évente egyszer úgy istenigazából kitombolja, kimulathassa magát. A szülők a spanyol tengerparton, a Balatonon, a Bahamákon, a gyerek pedig néhány ötezressel a zsebében itt élvezkedik a zöldben. Másfajta nép, másfajta raj. Új idők, új dalaival. Nem kérnek belőlünk. Az ócska kis történeteinkből. A feléjük nyújtott kezekből. Fütyülnek a Múltra, és semmi kétség, övék a Jövő. Ahogy mászkáltam az éjszakában, az is egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a leendő magyar elit dáridózik a maga módján a szigeten. S ahogy önerőből megcsinálták a Szigetet, feltehetőleg nélkülünk fogják megcsinálni a jövőjüket is. S a közülük kikerülő miniszterelnöknek valószínűleg nem kell 25 évet várnia, mint Clintonnak Woodstock után. De talán tizenötöt se! Mert a „szigetesek” nagyon nyomulnak, s nagyon tudják, mit akarnak. Nincsenek illúziók, ábrándok, hitek. Ezek a nemfékezett habzású csávók alkotják az első nemzedéket, amely valóban nem az apáik útját járja, s amely tényleg elhagyja a bűvös kört. Másnap lányom lelkesen meséli a tapasztalatait. Boldog, imádja, amit látott-hallott, megélt. Telefonon a barátnőinek is újságolja az élményeit, szervezi őket, legközelebb már együtt mennének. Úgyhogy nekem nincs is több dolgom, elengedhetem a csajszi kezét. Mehet, ha akar. A Porsche előzheti az öreg Trabantot. Nem érdemes tovább fárasztani a magam tempójával. Nem kétséges, néhány éven belül már ők fogják írni az új időszámítást. Mert másképp gondolkodnak, másképp beszélnek, más sebességen élnek, más értékrendet vallanak, mint az előző nemzedékek. Ez már igazi globo-generáció, amely nem tud, s nem is akar mit kezdeni az apák exhumált emlékeivel, vagy a posztkádári iszapbirkózók lövészárkaival. Ma még arra az egy hétre várnak, hogy beindulhassanak, s egy hétig pörgés ezerrel! Holnap talán az országot is felturbózzák! Kérdés: vajon ezek a „szigetelő” fiúk-lányok néhány év múlva csinálnak-e, csinálhatnak-e Szigetet Magyarországból? A kérdésre lányom vonogatja a vállát. Ezen még nem gondolkozott. Ő nem Utópiában él. De nem rossz ötlet - mondja. Nem elképzelhetetlen. De hülye a kérdés, s most, ne haragudjak, ő inkább bulizna. S érdeklődik, hogy este akkor tényleg egyedül mehet-e a barátnőivel? Mondom neki, hogy persze, szórakozzanak jól. A kis csajszi boldog, s repül. Én pedig este élménybeszámolót tartok a régi társaságnak. Hitetlenkedő arcok, kíváncsi tekintetek. A „derékhad”. Az egykori „remény-forradalmárok”. Akik már régóta állnak, pedig futnak a percek, s akik még mindig, makacsul a saját régi „frontélményeiket” ismételgetik. Bezzeg, akkor más volt... kezdik az unalmassá vált mondatot, amire már nem kíváncsi senki. Mert az Idő elszállt felettünk! Visszafordíthatatlanul! A Sziget a bizonyíték rá!


Részlet: Nagy Sziget könyv – tíz év hév (Crossroads Records, 2002)

D-vitamin hiányom van, kérem hagyjanak a napon!

Ez állt azon a táblán hevenyészett kézírással, amit egy csontritkulásig részeg punk szorongatott, az út közepén fekve. Mókamesterek a fakuló ég alatt. Egy asztal körül szomatizálgattam, és nem voltam hajlandó másra gondolni, csak a jelenre, pontosabban a saját jelenemre, ami Bacardi-szódává szelídült ezen a balzsamos délutánon, amikor szinte maguktól jöttek a hormonoktól feszülő lányok és asszonyok a közelnél is közelébb, mintha nem lenne holnap, mint ahogy nincs is, mert részben hol van az még?, részben pedig még egy Bacardi-szódát kérek.

Ilyen közelről a Dél-Alföldi Szaxofonzenekar csak kevéssé hallgatóbarát, rá lehet könyökölni a hangokra, elbírnak mindent, vastag iszappal borítják be a hallójáratokat, majd beljebb is, az agyat, gyomrot, velőt. Dolgozni kell vagy elsodor az ár. Olyan stagepassom van, hogy kihozzák nekem David Bowie-t a sátor elé. Innen, ahol ülök, pont átlátni az embereken. Az emberek mögött embereket látok, csak aztán jönnek a hegyek, a ménesek, a tiszta vizű folyók. Egy techno-sámánista hardcore gyülekezet keresi, hogy mi van a fémeken túl, de a savakon innen. Átlátok rajtuk, ahogy megpróbálnak átlátni rajtam. Az akarat legfegyelmezetteb sugarával feléjük suhintok, mint ahogy kétezer éve mindig. Bang-bang. A nyuszikák és a barikák egy pillanatra megriadnak a réten, aztán fejvesztve menekülni kezdenek. Bang-bang. Lesz itt olyan tavasz, hogy arról kódul a nyár, és akkor húsvét, május 1. és pünkösd. A dobok tartanak egyben, szigorúan az ujgur útmutatások szerint. Fehér kínaiak Majláth-Mikes Lászlót hallgatnak diktafonból. Elterjed a hír, hogy elfogták a toi-toi borogató rémet, aztán elterjed, hogy nem. Hol vannak a punkok, ha nincs Sziget? Hol vannak a csövesek, ha nincs Tengs-Lengs koncert? Hogy nem esnek teherbe soha, de amennyiben igen, akkor miért? Szabadnapos szamuráj a kérdések erdejében.

Rendes lánynak látszott, most mégis csíp, ha pisilek. Hova lesz a szemük reggelre? Datsun márkájú elektromos fogkefével küzdök a tenyészet ellen, de a gonosz mélyebbről jöhet. Van az a békebeli állapot, amikor a szék a világ. Négy napig ültem a Molotov koktélbár előtt, és vártam, hogy újra megszólaljon a Body Count. Néha mozgást láttam a toronyban, de nem voltam annyira a nyakizmom ura, hogy pontosítsam a látványt. Reggel senki sem jött, aztán estefelé már sokan. Ha szépen kértem, megitattak. Hajnali hatkor meleg pezsgőt, üvegből. Leszedi a szívről a jeget, mint büszkeséget a szelfszidol. Az én kérge, ahogy fellazul, majd levedlik és a csikkektől hemzsegő egykori fűben marad. Szipogó punk a sátram előszobájában, ha mindjárt az ingemért is. Gigászok harca egy sólet-konzervvel a szerves porban. A rendőrtiszti főiskola fúvószenekara, klottnadrágos kiegészítéssel. Állva alszom, akár a fák. Gondos kezek learatták a gyönge, harmatos erdőt, és helyére ültettek a csapat parasztot. Ahogy elnézem, nem lesz regeneráció, nem lesz felépülés, nem jönnek vissza költeni a madarak, csak az élmény megkövesedett csontjai maradnak a helyszínen, mint egy jura kori kalandpark zárás után. Kimarta belső szerveimet az ellenőrizhetetlen ipari alkohol, mintha pókot nyeltem volna, pókokat, egy egész pók családot. Tagoltan és kegyetlenül sorolom az elém tartott mikrofonba a pina részeit: fej, tor, potroh. Egy spermának öltözött fiatal önfeledten szaladgál a réten, de nem vált ki a közönségből különösebb hatást. Gumiból lehetnek az idegei. A kerepestarcsai polgárasszonyok üzenetét hallgatom, aztán egy idegen sátorba húzódok a fokozódó naptevékenység elől.

Készülődöm a Motörhead-interjúra, de mégis készületlenül ér, annyira részeg vagyok, hogy csak menetelni tudok, azt is fekve. Ember jön felém és újságot keres. Mellém heveredik, elvegyül. Bacardi-szóda, keserű, akár egy Tarr Béla-film. Nem akarok megismerkedni senkivel, pont annyi embert ismerek, amennyit akartam, mostantól befejeződött egy korszak az életükben, innentől boldog felejtés, míg a halál el nem választ. A műanyag karkötő lassan szervesül, előbb a testem, aztán az identitásom része lesz. Kizárólag V.I.P. büfékben étkezem, egyedül, mereven a tányéromba bámulva, nehogy köszönni kelljen. Szodoma és Gonorrhoea, vagy csak a szokásos mosdáselvonás. Akárhogy is csócsálom, isten működésében van valami ördögi. Főleg ahogy a fénnyel bánik.

Legyek lepedék a hátralevő éveiden, Kata.


Részlet: Nagy Sziget könyv – tíz év hév (Crossroads Records, 2002)

Valójában nem szeretem a Szigetet. Mert már tíz éve mindig menni kell oda. Érdekes, én semmit nem öregedtem ez alatt. Csak a többiek fiatalodtak orvul.

Nem szeretem, mert messze van. Utálok a tömegben préselődni a HÉV-en, hosszú sorokban tülekedni a hídon, a biztonsági őrök meg beletúrnak a táskámba.
Aztán ezerszer telefonálni, hogy „HOL VAGY???!!!”. A másik persze nem hallja, hogy csörög a mobilja. Az órákkal később nagy nehezen megbeszélt helyen pedig úgysem lesz ott.
Nem szeretem a Szigetet, mert lehetetlen bárkit is megtalálni. Mert folyton menni kell, haladni egyik helyről a másikra, sodródni az emberekkel, ismerőst is csak futólag üdvözölni, lehetetlen megállni, és az élet nagy kérdéseiről csevegni. Célszerűbb inkább ismeretleneknek köszönni, úgyis visszaköszönnek, reflexből és bárgyún, közben lázasan és riadtan kutatnak az emlékezetükben. (Ez különösen a Sziget utolsó napján jön be.)
Nem szeretem, mert mindig mindenről lemaradok. Amikor végre elérek a nagyszínpadhoz, és belefeledkeznék abba a koncertbe, amiért kijöttem, akkor érkezik valaki, hogy inni kéne valamit. Mire elmászunk abba a büfébe, ahol. Addigra megint jön valaki, aki állítja, hogy a másik végén. Akkor nekiindulunk, útközben meg-megállva. Mire másik végére, éppen semmi nincs. Vissza a nagyszínpadhoz. A zenekar már az utolsó akkordokat. Szerencsére jön valaki valahonnan, aki állítja, hogy ott éppen.  
Nem szeretem, mert most már egy csomó oda nem illő ember is. Akinek fogalma sincs. Csak úgy, izomból. Divatból.
Nem szeretem, mert a „multimenedzservilág” már határozottan elhatárolódik, VIP kerítéssel, és felülről letekintővel, gyengébbeknek lelátó, valamint sajtótájékoztatóval, ahol a nem kiskosztümbe öltözött médiamunkástól laza kedvességgel megkérdezik: MAGA MIT KERES ITT??? Ez a világ exkluzíve nem keveredik a csomó emberrel, akinek szerinte fogalma sincs, viszont másnap magától elájulva meséli szkvassolás után, hogy ki mert menni a szigetre. És életben maradt, csak nagyon poros lett a cipője.
Nem szeretem a Szigetet, mert por van, ami eleinte még csak alattomosan kúszik fel az ember lábára, elborítja a cipőjét, aztán nincs megállás, be kell szívni, le kell tüdőzni. A következő Szigetig van mit mosakodni.
Nem szeretem, mert a gyerek szereti. Elrontottam, így szocializálódott. Lebeszélni sem tudom róla. Már óvodás kora óta minden nyáron kint. Akkor színes tarajos, részeg punkokkal csúszdázott békésen. Meg bábelőadást nézett. Ma büdös műanyag söröspoharakat gyűjt töretlen lelkesedéssel, és udvariasan, ezért mire össze, a beváltóhelyen közlik: már elfogyott. Még hazaegyensúlyozunk a büdös pohárhalommal, szomszédok sokatmondó pillantásától kísérve, másnap meg vissza, ki vele, hátha. Elvégre egyszer, évekkel „előtt”, már sikerült szereznünk egy pólót cserébe.
Ja, és nem szeretem a Szigetet, mert a karszalag színe sem megy mindig a ruhámhoz.

Valójában szeretem a Szigetet.

Mert tíz éve mindig menni kell oda. Mert mindenki úgyis kint, aki csak számít valamit az ember életében.
Mert már a HÉV-en jó tudni, hogy mind. Ez olyan normál utasoktól szétválasztó összetartozásféle.
És szeretem a Szigetet, mert a legváratlanabb pontjain a legváratlanabb emberekkel akadni össze.
A többiek meg helybe, úgyis. Mondjuk előbb-utóbb egy sörre a „beksztédzsben”.
Szeretem akkor is, ha évek óta ellentétesen mozgok a tömeggel, azaz amikor ők be, én már kifelé igyekszem.  
Szeretem, mert tök vicces a napok előrehaladtával mérni mások lassulását. Ők ott kint múlatják, én dolgozom, majd kilátogatok. És meghallgatom az előző éjjel történéseit. Ez olyan kívülállóság, de jó is, mert benne van a vágyakozás. Milyen jó nekik. Ott. Kint.
Mert kint lenni jó.


Részlet: Nagy Sziget könyv – tíz év hév (Crossroads Records, 2002)