Borsa Kata: Ha jól emlékszem, 1994-ben a helypénz még azt jelentette, hogy a büfésnek kellett kifizeti a technikust. Az egyik kocsmáros pedig úgy rendezte le a végén Lugóékkal, hogy egy gyerekkádnyi bekevert gyroshúst adott nekik fizetségül. Egészen karácsonyig azt ebédelte a család, a lehető legváltozatosabb formákban.

Gaspari Zsolt: Valamiért úgy gondoltuk, teherautóval kell megjelennünk a Szigeten, ezért az unokatestvérem használaton kívüli platós Barkasát levizsgáztattuk. Gondoltuk, biztos jól jön majd. Aztán kiderült, csak nekünk volt ilyen. A kocsmák maximum kombi Ladát hoztak, amibe hátra befér négy hordó sör, aztán semmi. Mikor megláttak bennünk a platós Barkasszal, hát, nagyon komoly ajánlatokat tettek. Másik nagy húzásunk, hogy vittünk magunkkal kotyogós kávéfőző gépet. Kiderült, az egész Szigeten nincs kávé. Akkor még Anni néninél sem. Reggel beindítottam a Barkast, füstölt, mint az ítélet, elindultam beszerző körútra, a ma is regnáló Szentendrei úti Profiba, ahol a második naptól már hátulról szolgáltak ki, akár a beszállítókat. Először óvatosságból 3 kiló kávét hoztam, aztán már 13-at. Azon a kotyogós gépen az egy hét alatt tonna közeli kávét főztünk le.

Tóth Tibor (1967-, egykori Sziget-mindenes, az évek során sok minden tartozott hozzá, az utóbbi időben a szolgáltatás fejlesztésért felel): Emlékszem, mentem a Csónakház felé, mikor az egyik színpad mellett látom kiírva, »szerb hagymás hús«. Előtte meg kígyózó sor. Beszédbe elegyedtem a vajdasági fiúkkal, dumálgattunk, iszogattunk, jóba lettünk. Egy idő után elárulták, nem is létezik ilyen étel. Ezt ők találták ki. De a »szerb hagymás hús« remekül működött. Olcsó, ízletes és tartalmas kaja volt. Nem csoda, hogy a következő években majd' minden melegkonyhás árulni kezdte és annyian sorba álltak érte.

Részlet Jávorszky Béla Szilárd: Húsz év hév című 2012-ben megjelent könyvéből

Gaspari Zsolt (1973-, a második és harmadik fesztiválon vendéglátósként és programszervezőként dolgozott, 1996 óta pedig ő szervezi és vezeti a Sziget italnagykereskedelmi rendszerét)

Ülünk apámmal Ipolyvecén a gangon, jóízűen fröccsözünk, mikor Maros Robi barátom hív, hogy helyzet van. A rockszínpadhoz delegált három klubból kettő kilépett, a harmadik meg csupa rossz arcú csávóból áll, a szervezők fosnak tőlük. Bevállalnám-e? A család akkoriban földműveléssel foglalkozott, viszonylag nagyban, gondoltuk apámmal, két gyümölcsérés között épp van némi szabadidőnk, nézzük meg, mi ez.

Elmentünk a Lónyai utcai irodába, ahol Karcsiék egyáltalán nem tettek ránk komoly benyomást. Apám mégis bólintott, mondta, vágjunk bele. A színpadhoz nekünk kellett biztosítani a technikát, plusz a dobszerkót. Hősies év volt. Rozek Tamás haverom fél évvel azelőtt kapta meg élete dobszerkóját, egy gyönyörű fehér Pearlt. Megállapodtam vele, ha odaadja, veszek neki rá új bőrgarnitúrát. Élete legrosszabb döntése volt. Ezen a rockszínpadon ugyanis rettenetes brigádok léptek fel. Plusz a gyöngyösi főiskoláról, ahová jártam, meghívtam a legsikeresebb csapatot, az Arénát, ők lettek a beugró. Megállapodtam velük, öt liter kisfröccsért bármikor felmennek a színpadra. Ha esetleg mondjuk Kazincbarcikáról valaki késne, legyen, aki kitöltse az időt. Az arénások boldogan végigitták a hetet, amikor meg szóltam, szó nélkül mentek és indulhatott a móka.
Minden nap kellett játszaniuk. Volt, hogy többször is.

A léggitárverseny valószínűleg unalmas lett volna, ha nincs az a fején fél dinnyét viselő úr, aki, Para-Kovács Imre szavaival élve, a léggitár fogalmát megújító játékával diadalmaskodott a Europe-felfogásban pengetők felett. De nem is erről akarok írni, szándékom csupán az volt, hogy a kényszernapfényben gitározók izzadságszagából behozzak valamennyit az olvasó képzeletébe, érzékeltetendő azt a fílinget, amelyben a léggitár utáni beszélgetés kezdődött.

A nevezett diskurzus Őz Zsolt, Para-Kovács és Pozsonyi Bucó punk-szaki között zajlott. Oly szépen csaptak a múltidéző, jelenértékelő húrok közé, hogy fennállt az esélye egy szakmailag kifogástalan, áttekintő igényű és jellegű órának. Élveztem volna, de, bocsánat, még jobban élveztem azt, amikor (és ahogy!) a sors beleszólt a műsorba.

A színpadot ugyanis körülülték az éppen tízes, jobb esetben húszas éveiket taposó fiatalemberek, többek közt egy kockás inges, hosszú hajú (?) tizenéves punk (?) gyerek, aki mellesleg a léggitárversenyen igényes dalválasztásával (Pistols) hívta fel magára a figyelmet, valamint láttam azt a nehezen felejthető proto-trainspottert is, aki minden egyes vonat érkezésekor kutyát sétáltat a keszthelyi vasútállomás körül. Ez utóbbi csöndes volt, viszont a tizenéves kishaver, aki (Őz szerint) nem rossz arc, csak hülyeségeket beszél, annál többször ragadta magához a mikrofont. Előadásában megismerhettünk néhány kommunista jelszót és indulót, megtudhattuk, hogy amikor stoppol, nem öltözik punknak (ha a kockás ing meg a hosszú haj punk viselet, persze), meg azt is, hogy a mai punkoknak is van lázadási tárgyuk, nevesül a sorkatonai szolgálat. Pozsonyi Bucó az elején próbálta jobb útra téríteni a fiatalembert, hajától való megszabadulására bírni, kiosztott egy-két gyomrost a jelenlévőknek ("Veszed le azt a 3000 Ft-os pólót! Mi filccel rajzoltunk magunknak!"), majd, a visszajelzéseket fogva fásultan vette le a gyerekekről a kezét.

Helyhiány mián nem folytathatom, pedig lenne még poén a pompás délutánból, pl. amikor az "ismered a CPg-t" kérdésre az volt a válasz, hogy "hallottam róluk". Bucóék megúszták pofon nélkül, a forradalom pedig felfalja saját gyermekeit

szb

Egy napvidámító túlélő csomagért (sör) indultam el, amikor összefutottam Glódi fotóssal, aki állítólag evett valami baromi jó paellát a Nagyszínpad mellett, Glódinak meg elhiszem, mert ő egy böcsületes gyerek, tisztelem, becsülöm, heves nyelvcsapások közepette.
(Hogy hívják a mexikói ornitológust? Rodrigo. Elnézést.)

Szóval Glódi szerint a paellában volt gomba, meg kukorica, meg borsó, meg persze rizsa. Ha elfeledkezünk arról, hogy az echte paella lecsós alappal készül, fotós kollega biztos jól járt. Aztán teljesen véletlenül bekeveredtem a Csónakházba, ahol Tóth Mari evett virgoncan két orcára, egy egészen bravúrosan kinéző táplálékot. A receptet megosztotta a sziget.hu stábjával.(Velem.)

Zaba Tóth Mari és Jogász módra
Nagy zacskó, kurva csípős Smack tésztát wokban beizzítunk. Zöldbabot, cukkinit, gombát, borsót, sárgarépát emberes, rusztikus darabokra vágunk (kruton), és olívaolajon félpuhára pároljuk. Száraz veresborral lazítjuk a tésztát, majd összekeverjük a cuccokat.
Aztán betoljuk abba a vályú pofánkba.
Jó létvágyat!

Őz Birsalma