Matthew Braghini, a Sziget első időszakának nemzetközi programszervezője:

1997 volt az az év, amikor Kovács Tamás programigazgató bevezette a nagy órát a nagyszínpadon. Hogy senki el ne ússzon. A Faith No More-nak is mondtuk, időre kell lejönni, annak ellenére, hogy vagy húsz perc késéssel kapták meg a színpadot. Nézem az órát, húsz perc múlva tizenegy, semmi gáz, halál nyugodt vagyok. Mire fut Karcsi meg Müller, mit csináltok, tíz perccel elmúlt tizenegy és még teljes gőzzel megy a buli!

Kiderült, a ravasz monitorkeverő visszaállította az órát harminc perccel. És senki nem vette észre.

Jávorszky Béla Szilárd: 20 év hév/2012, részlet

Iggy Pop és Henry Rollins kedvencei, a nemzetközi karriert befutott Vágtázó Halottkémek (Galloping Coroners, Die Rasenden Leichenbeschauer) 1975-től máig tartó pályafutásáról szól a pár hete elkészült, Nagy Júlia által rendezett, Akik móresre tanították a halált című dokumentumfilm.





A tizenegy éven át betiltott zenekar nem csak a közép-európai zenei underground kiemelkedő csapata, hanem egy összművészeti alkotóműhely, hiszen hol egy színházi eseménnyel, hol body-art performance-ekkel hívta fel magára a figyelmet. A film végigkíséri a VHK történetét a kezdetektől egészen napjainkig, a magyar és a nemzetközi szaksajtó kedvenc zenekarának mai és archív felvételein, a tagokkal készített interjúkon és a kortársak emlékezésein keresztül bepillantást nyerhetünk a zenekar történetébe, így talán jobban megérthetjük annak a végtelen és lebírhatatlan energiának a forrását, melyből a csapat mind a mai napig táplálkozik.

A VHK számos, mára legendás szigetes koncertjeinek egyikéről készült 1995-ös felvétel:

A hetvenes évek eleji Derrick-epizódok világát idéző sárga napszemüveget, szűkre szabott fehér öltönyt, sárga nejloninget, és nagyon buta arcot viselő, művirágcsokorral előszeretettel mutatkozó, kapahangú német szintimatadort a nagyvárosi legenda szerint maga Déri Zsolt fedezte föl a magyar közönség számára, amikor is az EMI raktárában turkált. Hogy Mambo Kurt hülye vicc-e vagy éppen csak ügyes reklámfogásokkal rocksztárrá avanzsált mini-Lagzi Lajcsi a legkültelkibb fajtából vagy tán egyenesen az egyre inkább önparódiába forduló poszt-posztmodern rock új sztárprototípusa, azt lapzártáig nem bírtuk eldönteni. De a Szigeten, ahol már tavaly is Soltész Rezsőre és Aradszky Lászlóra stage dive-oltak a legelszántabban a fiatalok, nos, ott Mambo Kurt tuti befutó.

– Miként indult a pályafutásod Mambo Kurt néven?
– Nagy pofával beharangoztam, hogy feldolgozásokat szeretnék előadni. Egy haverom aztán szavamon fogott, és megkért, hogy a buliján nyomjak valamit. Vége volt a lustálkodásnak, beálltam hangszeremmel, előadtam néhány feldolgozást, És megtetszett a közönségnek és nekem is. Képzeld el, hogy odaültem egymagam a Yamaha mögé, és kitaláltam, hogy eljátszom egy Rage Against The Machine-számot szvingben! Magam is szórakoztam rajta.

– A nevedet Kurt Cobaintől kölcsönözted?
– Kellett egy név. Első két fellépésemet név nélkül nyomtam le. De a Nirvanától a Come As You Are az egyik legrégebbi slágerem. Még ma is így konferálom be: ”Itt jön Mambo Kurt!”. Tudniillik mambóban adom elő a számot. Aztán a haverjaim mondták, hogy király név. Ráírtam hát egy táblára, rácsavartam a szintire, és azóta én vagyok Mambo Kurt.

– Pont ma készítettem egy interjút a Rammsteinnel is. Paul Landersnek tetszik az Engel címé szám Mambo Kurt-féle feldolgozása bossanovában. Felveszed a kapcsolatot a zenészekkel, akiknek a számait játszod?
– Nem, nem szoktam. Annyit tudok, hogy a Therapy?, a Rammstein, a Faithless és a német Fury in the Slaughterhouse ismeri a zenémet. Vagy megvettek egy lemezt, vagy valaki megmutatta nekik. Eddig senki nem reklamált. Tehát eddig még senki nem kövezett meg. De csakis azokat a számokat veszem fel a repertoáromba, amelyek nekem is tetszenek, nem érdekel, hogy ütik-e egymást. Ott van egy Musik ist Trumpf a Fugazi Waiting Roomja mellett. Elférnek egy lemezen.

– A dalok struktúráját sosem szoktad megváltoztatni.
– Két AC/DC-számot nagyon átgyúrtam, azok aztán nem is kerültek fel a lemezre. Jogilag nem is lehet egy szavuk sem a művész uraknak, ha átdolgozom a slágereket. Talán egy kicsit rövidítettem őket. Őszintén szólva, nem érdekel, mi a véleményük a munkámról. Amikor elkezdtem csinálni, még nem is volt téma ez az egész. Most, hogy ismertebb lettem, törik a fejüket, de jogilag tiszta vagyok.

– Honnan veszed az ötleteidet?
– Nem nagyon értek a zenéhez. Van egy kazettás magnóm, semmi több. Egyetlen egy lemezem sincs otthon, de még CD-m sincs. A tévémet is leszereltem két éve. Amikor buliba járok, akkor hallgatok csak zenét. Ami megtetszik, azt a barátaim felveszik nekem kazettára.

- A lemezed borítóján nem adod meg, kiktől származnak a dalok. Csak a dalírók neve szerepel. Paul Landersszel törtük a fejünket, kitől is van a Creep című dal, nem jöttünk rá, hogy Radiohead.
– Bocs. Nem szándékos. Magam készítettem a dizájnt meg mindent, a lemezcég később csak a nevét nyomta rá. Fontos volt, hogy odaírjam, milyen stílusban játszom a számokat. A Creep rockszám, a Jump tangó és a Basket Case mambo. Abból indultam ki, hogy úgyis mindenki ismeri ezeket a dalokat. Hát csak tudja mindenki, hogy a Come As You Are a Nirvanától van?!

– A nagymamádnak is játszottál és rockereknek is. Mennyire különbözőek a reakciók?
– A nagymamám lejátssza a lemezemet az ismerőseinek, akik talán nem tudják, mi az a Fugazi, vagy a Green Day, de élvezik a hangszerem hangzását. Nem értik a viccet, de mégis jól szórakoznak. Persze, akiknek szól ez az egész, azok értik a poént. Eddig csak jó tapasztalataim voltak. Akárkinek játszottam akárhol, Északon, Bajorországban, Hollandiában ó és remélem a Szigeten is – bejött a közönségnek.

– Hogyan tovább?
- Per pillanat semmire sem futja az időmből. Keresztül-kasul utazom Európát. Úgy tűnik, az a sorsom, hogy egyszemélyes előadó legyek. Pedig de szívesen játszanék zenekarral! A hangszeremnek is csak húsz ritmusa van. Már végig próbáltam mind. Jó lenne valami saját szerzeményt is előadni. Nem akarok még egy feldolgozáslemezt készíteni, azt nagyon unnám. Szerény igényem, hogy fejlődjek is valamerre.

Nagy Elisabeth

Apámmal akkor rendeződtek a nemzedéki problémáink, amikor az „öregem” 1968 márciusában egyik este - kezében a sípoló, sustorgó táskarádiójával - váratlanul megjelent a szobám ajtajában. Régi „reakciósként” minden este a Szabad Európa Forgószínpad című magazinműsorát hallgatta, s Cseke László éppen a Beatles vadonatúj kislemezét, a Lady Madonnát mutatta be. - Gondoltam érdekel - mondta szokatlan hangsúllyal, s az ágyamra ülve velem együtt hallgatta végig a számot. Tanárember volt, akkor már évek óta tűrte lázadozásomat, tombolásomat. Toleráns volt, de konzervatív. Aznap este életében először vállalkozott olyan „kalandra”, hogy figyelmet szenteljen az én szubkultúrámnak. Néhány percnyi együttlét volt csupán, de én ettől kezdve másként néztem.

Akkoriban olyan időket éltünk, hogy a tiniket ötcentis hajért - a műhelyekből vagy az iskolákból - már elzavarták a fodrászhoz. A klubokba, a bulikba csak fehér ingben, nyakkendőben lehetett bemenni, s még ezerféle tiltás volt annak megakadályozására, hogy mások, hogy önmagunk lehessünk. A felnőttek egyáltalán nem akarták „érteni”, hogy a fiatalság miért akar különbözni apáitól, miért akar önállóságot, miért akarja azt a hülye-lye-lye zenét hallgatni? Mindent, és mindenkit igyekeztek megrendszabályozni. Tiltottak és irtottak. Csak a nyarak jelentettek maradéktalan örömöt. A suli utolsó heteiben már alig vártuk, hogy végre otthagyhassuk a bilincses iskolákat! Hogy indulhassunk a Balatonra, a táborokba, a környező országokba. Hogy csavaroghassunk, stoppolhassunk, csajozhassunk, s nem utolsósorban egymás közt lehessünk, a saját zenénket hallgathassuk. A fiataloknak akkor a konszolidációt hullámzó Balaton volt a nagy Álom. A Gemini klub Szemesen, a Mini a keszthelyi Tátikában, Illésék Siófokon, a koncerthajók, az esti gitározások a molókon, a nagy éjszakai fürdések, a haveri héderek, s persze a világmegváltó dumálások... Ilyen volt a hatvanas évek vége, az álmodozások kora, a naiv hitek, a lázas keresések, a világmegváltó tervek ideje! A Nagy Kaland, amiről a gyerekeimnek éppúgy meséltem, mint ahogy apám mesélt nekünk a frontélményeiről.

Később ezeket a régi élményeket keresve ültünk be a Népstadion betonkaréjába az első nagy nosztalgiabulikra, de hiába énekeltük a nemzedéki himnuszainkat tele torokból, az a mámorító hangulat, az az érzés soha többé nem tért vissza! Gyermekeink pedig csak bámultak bennünket. S nem értettek semmit. Ahogy mi sem értettük őket. Hogy miféle zenéket hallgatnak, miféle szórakozóhelyekre járnak, miféle divat szerint öltözködnek, miféle bugris sztárokat választanak! Csak mutogattuk nekik egyre reménytelenebbül a régi fotókat, hallgattuk a recsegő lemezeket, ajánlgattunk egy-két filmet, könyvet, színdarabot. De „filléres emlékeink” láthatóan nem nagyon érdekelték őket. Az ellentétek feloldhatatlannak látszottak. Néha én is tehetetlennek éreztem magam. Mindig az apám járt az eszemben, aki a hatvanas években éppúgy figyelhette tizenéves vadulásomat, mint én a saját gyerekeimét. Próbáltam hídat építeni közénk, ahogy ő is próbálkozott, de sokáig lehetetetlenségnek tűnt a nemzedékek közti kapcsolat.


Még akkor is annak tűnt, amikor a „Sziget” megszületett. Utoljára a nyolcvanas évek elején, a „Fekete bárányok” koncertjén jártam a Hajógyári szigeten. Mi - újságírók - szerveztük Feróék nagy demonstrációját a csöveseknek, a szakadtaknak, a baboskendősöknek. Hogy továbbra is létezzen, hogy lehessen a másság! Hiába! Ez volt az utolsó nagy beatünnep. Utána egy évtizedig nem történt semmi. A rock elveszítette szabadságharcát. Gerillái egy-két évig még utóvédharcukat vívták, majd a nyolcvanas években sorra felmorzsolódtak a csatamezőn. A rendszerváltást követően azonban jött Müller és Gerendai, akik tovább akarták álmodni az Álmot. „Eurowoodstock” - adták ki a jelszót, s '93-'94-ben a régi ismerősökkel természetesen mi is ott voltunk az első „szigetelők” között. De minden túl vadnak, túl veszélyesnek, túl idegennek tűnt. A terepet az előző évtizedek szubkultúráinak túlélői, utóvédharcosai, szélsőségesei uralták, s mindaz ami velük járt. Fékevesztettség. Piálások. Drogok. Botrányok. Nem sok jóval kecsegtetett, amit láttunk. Mert mi tudtuk, hogy Woodstocknak Altamont volt az ellentétpárja, a „nagy utazásba” sokan belehaltak, s a szeretet és béke jelszavából is végül erőszak és gyűlölet született. A későbbi években még kapacitáltam a régi „öregeket”, de a sziget nekik már „gyanús” volt. A gyerekét sem merte közülük senki elengedni. - Ki tudja, mi történik velük? - ismételgették. A Nagy Generáció tagjai féltek, és a gyerekeiket is féltették a „szigeteléstől”! Ahogy a mi szüleink is féltettek bennünket. A megállapodott középosztály már nem ilyen kalandokra vágyott. Fogyasztani, élvezni, nosztalgiázni akart. Inkább a Népstadionban vagy a BS-ben ülték tele a lelátót, a sziget zöld füvén már rosszul érezték volna magukat. A kilencvenes évek második felében én továbbra is évről-évre kint voltam. Figyeltem és dokumentáltam. S láttam, ahogy fokozatosan átalakul, megváltozik minden.


Nincs többé Woodstock, és nincs többé Woodstock-nemzedék! - írták a lapokban, s a Sziget sem szólhatott a Múltról, a poszthippi-csöves-rocker-punk dagonya helyett valami más kellett. S a szervezők ekkor szélről középre húztak, s megkezdték az új középosztály gyerekeinek igényeire fazonírozni a hetes nyári kivonulást. A Sziget az évtized vége felé már ezt az új arcát mutatta a látogatóknak. Konszolidálódott, biztonságossá, mindenki által élvezhetővé, belakhatóvá vált. Buli. Haverok. Pepsi. Szponzorok. Ekkor döntöttem úgy, hogy még egyszer megpróbálom. Legközelebb a kisebbik lányomat is magammal viszem, merüljünk alá együtt ebbe a nagy zenei-kulturális zsibvásárba. Anyja még ekkor sem vállalta a Kalandot, és mások sem rajongtak az ötletért. A Sziget híre még nem volt elég bizalomgerjesztő, az egykori Nagy Generáció tagjai nem titkolt ellenérzésekkel határolódtak el a felelőtlen vállalkozástól. „Halálsziget”, „drogsziget” - ismételgették, s előjött mindaz az előítélet, fóbia, ordas eszme és baromság, ami az előző, pártállami évtizedekben az eféle rendezvényekhez hozzátapadt. Nemzedéktársaim ekkor már „rendes embereknek” tudták magukat: szappanoperákat néztek, dáridóztak, kvízműsorokon pallérozták, amerikai akciófilmeken edzették az idegeiket... A „szigetelés” messze kívül esett a szellemi horizontjukon.


Így hát 1999 nyarán lányommal csak mi ketten kapcsoltuk fel a csuklónkra a kötelező „ékszert”, s nem titkolt izgalommal vegyültünk el a több tízezer ember között. Az már első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy mindketten kivételként erősítjük a szabályt. Ő sem találkozott az osztálytársaival, s magamfajta „vénember” is csak mutatóba akadt. De az első perctől tudtuk, hogy a Sziget, ha nem is rólunk, de nekünk is szól! Nem volt kétséges, hogy egy, a maga nemében páratlan „kultúrkempingben” bóklászunk, ahol az elképesztő kínálatot feltálaló multikulti svédasztalról mindenki azt és annyit csipeget, amennyit akar. A forgatag lenyűgöző volt és kedvünkre való. Bekukkantottunk minden sátorba, megálltunk minden színpad előtt, bámészkodtunk az utak mentén. Koncertek, alternatív színház, performance, mozisátor, internet, szabadegyetem - a' la carte. Aki akart, lemehetett kutyába vagy fennkölten bájcseveghetett a poszméhek szexuális életéről, esetleg benézhetett a drogsátorba, vitatkozhatott punkokkal... Voltak alternatívák. A jelszó minden talpalatnyi zugban: nyitottság, másság, szabadság, tolerancia. Különösen zenei téren volt a felhozatal lenyűgöző - sub,dub, acid, flash, jungle, techno, house, metál, rock, reggae, hiphop, free jazz, lakodalmas rock, retro, rockabilly, world music...


Amerre mentünk, mindenhonnan valamilyen zene szólt, s egy óra elteltével az volt a benyomásunk, mintha egy nagy zenei-kulturális Disneylandben csavarognánk. Generációk, szubkulturák, életformák tarka összevisszasága hullámzott körülöttünk, s miközben a hajógyári hídon túl egymásra acsarkodott a világ, itt a technosátor party-animaljai jól megfértek a mohikántarajosokkal, a rastafrizurás neopogányok a kopaszra borotvált krisna tudatúakkal... Leben und leben lassen. „Mi is valami ilyesmit szerettünk volna!” - próbáltam tovább szőni a régi mesét csavargásunk közben, de lányomat a Múlt nem érdekelte. Annál inkább magával ragadta a Jelen, mindaz, amit látott, hallott, átélt. Az individualista kor kollektív tombolása. Szabadmellű örömök, pányváról elengedett libidók, szabadságmámor, hedonista élvezkedések, kulturszipó, önfeledt bulizás, a tér- és időutazás. Így aztán amikor összeakadtunk néhány ismerősével, azonnal az elszakadást választotta. Elnéztem őket. A mai tizenéveseket. A közeljövő „Sziget-nemzedékét”. Olyanok voltak, mint mi a hatvanas években. Mégis egészen mások. Láthatóan semmi frusztráltság, semmi lázadás, semmi ideológia. Csak laza együttlét. A gőz kieresztése. Kicsit fogyasztunk, kicsit szórakozunk, kicsit költekezünk, kicsit haverkodunk, s este felcsörgetjük az ősöket. Oké? Akkor irány a nagyszínpad! S máris eltűntek a forgatagban. Én még kései Odüszeuszként bolyongtam tovább az egyre inkább sötétségbe burkolózó szigeten, s próbáltam elfojtani a feltörő érzelmi buzgárokat. Megrendített, hogy mennyire nincs párbeszéd az utódokkal. De én sem akartam nosztalgiázni, nem akartam azon meditálni, hogy mivé lettek a régi álmok, s hol vannak a régi barátok? Inkább igyekeztem annak örülni, hogy végre megint van Valami...


Sok helyen jártam, de ez a Sziget valóban egyedülálló Európában. Egy nemzedék - az apáktól teljesen függetlenül - megcsinálta a maga sajátos fogyasztói-alternatív szubkultúráját, hogy évente egyszer úgy istenigazából kitombolja, kimulathassa magát. A szülők a spanyol tengerparton, a Balatonon, a Bahamákon, a gyerek pedig néhány ötezressel a zsebében itt élvezkedik a zöldben. Másfajta nép, másfajta raj. Új idők, új dalaival. Nem kérnek belőlünk. Az ócska kis történeteinkből. A feléjük nyújtott kezekből. Fütyülnek a Múltra, és semmi kétség, övék a Jövő. Ahogy mászkáltam az éjszakában, az is egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a leendő magyar elit dáridózik a maga módján a szigeten. S ahogy önerőből megcsinálták a Szigetet, feltehetőleg nélkülünk fogják megcsinálni a jövőjüket is. S a közülük kikerülő miniszterelnöknek valószínűleg nem kell 25 évet várnia, mint Clintonnak Woodstock után. De talán tizenötöt se! Mert a „szigetesek” nagyon nyomulnak, s nagyon tudják, mit akarnak. Nincsenek illúziók, ábrándok, hitek. Ezek a nemfékezett habzású csávók alkotják az első nemzedéket, amely valóban nem az apáik útját járja, s amely tényleg elhagyja a bűvös kört. Másnap lányom lelkesen meséli a tapasztalatait. Boldog, imádja, amit látott-hallott, megélt. Telefonon a barátnőinek is újságolja az élményeit, szervezi őket, legközelebb már együtt mennének. Úgyhogy nekem nincs is több dolgom, elengedhetem a csajszi kezét. Mehet, ha akar. A Porsche előzheti az öreg Trabantot. Nem érdemes tovább fárasztani a magam tempójával. Nem kétséges, néhány éven belül már ők fogják írni az új időszámítást. Mert másképp gondolkodnak, másképp beszélnek, más sebességen élnek, más értékrendet vallanak, mint az előző nemzedékek. Ez már igazi globo-generáció, amely nem tud, s nem is akar mit kezdeni az apák exhumált emlékeivel, vagy a posztkádári iszapbirkózók lövészárkaival. Ma még arra az egy hétre várnak, hogy beindulhassanak, s egy hétig pörgés ezerrel! Holnap talán az országot is felturbózzák! Kérdés: vajon ezek a „szigetelő” fiúk-lányok néhány év múlva csinálnak-e, csinálhatnak-e Szigetet Magyarországból? A kérdésre lányom vonogatja a vállát. Ezen még nem gondolkozott. Ő nem Utópiában él. De nem rossz ötlet - mondja. Nem elképzelhetetlen. De hülye a kérdés, s most, ne haragudjak, ő inkább bulizna. S érdeklődik, hogy este akkor tényleg egyedül mehet-e a barátnőivel? Mondom neki, hogy persze, szórakozzanak jól. A kis csajszi boldog, s repül. Én pedig este élménybeszámolót tartok a régi társaságnak. Hitetlenkedő arcok, kíváncsi tekintetek. A „derékhad”. Az egykori „remény-forradalmárok”. Akik már régóta állnak, pedig futnak a percek, s akik még mindig, makacsul a saját régi „frontélményeiket” ismételgetik. Bezzeg, akkor más volt... kezdik az unalmassá vált mondatot, amire már nem kíváncsi senki. Mert az Idő elszállt felettünk! Visszafordíthatatlanul! A Sziget a bizonyíték rá!


Részlet: Nagy Sziget könyv – tíz év hév (Crossroads Records, 2002)

D-vitamin hiányom van, kérem hagyjanak a napon!

Ez állt azon a táblán hevenyészett kézírással, amit egy csontritkulásig részeg punk szorongatott, az út közepén fekve. Mókamesterek a fakuló ég alatt. Egy asztal körül szomatizálgattam, és nem voltam hajlandó másra gondolni, csak a jelenre, pontosabban a saját jelenemre, ami Bacardi-szódává szelídült ezen a balzsamos délutánon, amikor szinte maguktól jöttek a hormonoktól feszülő lányok és asszonyok a közelnél is közelébb, mintha nem lenne holnap, mint ahogy nincs is, mert részben hol van az még?, részben pedig még egy Bacardi-szódát kérek.

Ilyen közelről a Dél-Alföldi Szaxofonzenekar csak kevéssé hallgatóbarát, rá lehet könyökölni a hangokra, elbírnak mindent, vastag iszappal borítják be a hallójáratokat, majd beljebb is, az agyat, gyomrot, velőt. Dolgozni kell vagy elsodor az ár. Olyan stagepassom van, hogy kihozzák nekem David Bowie-t a sátor elé. Innen, ahol ülök, pont átlátni az embereken. Az emberek mögött embereket látok, csak aztán jönnek a hegyek, a ménesek, a tiszta vizű folyók. Egy techno-sámánista hardcore gyülekezet keresi, hogy mi van a fémeken túl, de a savakon innen. Átlátok rajtuk, ahogy megpróbálnak átlátni rajtam. Az akarat legfegyelmezetteb sugarával feléjük suhintok, mint ahogy kétezer éve mindig. Bang-bang. A nyuszikák és a barikák egy pillanatra megriadnak a réten, aztán fejvesztve menekülni kezdenek. Bang-bang. Lesz itt olyan tavasz, hogy arról kódul a nyár, és akkor húsvét, május 1. és pünkösd. A dobok tartanak egyben, szigorúan az ujgur útmutatások szerint. Fehér kínaiak Majláth-Mikes Lászlót hallgatnak diktafonból. Elterjed a hír, hogy elfogták a toi-toi borogató rémet, aztán elterjed, hogy nem. Hol vannak a punkok, ha nincs Sziget? Hol vannak a csövesek, ha nincs Tengs-Lengs koncert? Hogy nem esnek teherbe soha, de amennyiben igen, akkor miért? Szabadnapos szamuráj a kérdések erdejében.

Rendes lánynak látszott, most mégis csíp, ha pisilek. Hova lesz a szemük reggelre? Datsun márkájú elektromos fogkefével küzdök a tenyészet ellen, de a gonosz mélyebbről jöhet. Van az a békebeli állapot, amikor a szék a világ. Négy napig ültem a Molotov koktélbár előtt, és vártam, hogy újra megszólaljon a Body Count. Néha mozgást láttam a toronyban, de nem voltam annyira a nyakizmom ura, hogy pontosítsam a látványt. Reggel senki sem jött, aztán estefelé már sokan. Ha szépen kértem, megitattak. Hajnali hatkor meleg pezsgőt, üvegből. Leszedi a szívről a jeget, mint büszkeséget a szelfszidol. Az én kérge, ahogy fellazul, majd levedlik és a csikkektől hemzsegő egykori fűben marad. Szipogó punk a sátram előszobájában, ha mindjárt az ingemért is. Gigászok harca egy sólet-konzervvel a szerves porban. A rendőrtiszti főiskola fúvószenekara, klottnadrágos kiegészítéssel. Állva alszom, akár a fák. Gondos kezek learatták a gyönge, harmatos erdőt, és helyére ültettek a csapat parasztot. Ahogy elnézem, nem lesz regeneráció, nem lesz felépülés, nem jönnek vissza költeni a madarak, csak az élmény megkövesedett csontjai maradnak a helyszínen, mint egy jura kori kalandpark zárás után. Kimarta belső szerveimet az ellenőrizhetetlen ipari alkohol, mintha pókot nyeltem volna, pókokat, egy egész pók családot. Tagoltan és kegyetlenül sorolom az elém tartott mikrofonba a pina részeit: fej, tor, potroh. Egy spermának öltözött fiatal önfeledten szaladgál a réten, de nem vált ki a közönségből különösebb hatást. Gumiból lehetnek az idegei. A kerepestarcsai polgárasszonyok üzenetét hallgatom, aztán egy idegen sátorba húzódok a fokozódó naptevékenység elől.

Készülődöm a Motörhead-interjúra, de mégis készületlenül ér, annyira részeg vagyok, hogy csak menetelni tudok, azt is fekve. Ember jön felém és újságot keres. Mellém heveredik, elvegyül. Bacardi-szóda, keserű, akár egy Tarr Béla-film. Nem akarok megismerkedni senkivel, pont annyi embert ismerek, amennyit akartam, mostantól befejeződött egy korszak az életükben, innentől boldog felejtés, míg a halál el nem választ. A műanyag karkötő lassan szervesül, előbb a testem, aztán az identitásom része lesz. Kizárólag V.I.P. büfékben étkezem, egyedül, mereven a tányéromba bámulva, nehogy köszönni kelljen. Szodoma és Gonorrhoea, vagy csak a szokásos mosdáselvonás. Akárhogy is csócsálom, isten működésében van valami ördögi. Főleg ahogy a fénnyel bánik.

Legyek lepedék a hátralevő éveiden, Kata.


Részlet: Nagy Sziget könyv – tíz év hév (Crossroads Records, 2002)