Összesen 390 ezren voltak a Szigeten, ami 5 ezerrel írta felül a korábbi években többször is beállított rekordot. Ebben az évben szervezték a ZARE, a Zene A Rasszizmus Ellen elnevezésű megakoncertet. Nagy sikere volt a Szigeten a Berlini Fal lebontásának emlékére felállított Arcadom-falnak is. Az 50 méter hosszú 2 méter magas fal egyik oldalát, 6 magyar és 5 külföldi street-art művész festette ki. A külföldiek közt volt ukrán, cseh, szlovák és francia művész is, így például az ebben a műfajban világsztárnak számító francia Honet kezének munkája is gazdagította az alkotást.

Azt mondják, az elsőre mindig emlékszel. De bármennyire is igyekszem pontosan felidézni az évet, a koncerteket, vagy a társaságot arról a bizonyos elsőről, csak ködös képek szivárognak egy meghatározhatatlan múltból. [„Basszus, beleléptem egy turistába!”] Talán mert együtt öregedtem a Szigettel és váltunk fiatalokból örökifjúkká - végtére is közeli barátok nem tartják számon egymás jótetteit. Könnyen megeshet persze, hogy csak az alkohol volt túl olcsó azon a nyáron. [„Géza, az nem ugróvár volt, hanem lakósátor!”]

Egy dologban azonban biztos vagyok: a Szigeten valaminek nagyon működnie kellett már a kezdetektől. Erre jómagam lennék az élő bizonyíték, aki a nomád körülmények ellenére évről évre visszatért. (Én, aki civilben megmosom a frissen szedett dobozos üdítőt.) Úgy rémlik, nemigen volt a rendszerváltás után semmi, ami a Sziget poros nyomába ért volna; napokig feketét fújtunk az orrunkból. [„Ha így nyitom a zsebkendőt, pillangó, ha így,...”] Aztán ott voltak azok a hosszú sorokkal kikövezett kék dobozok, amelyek hamar áttérítettek a sörről a töményre, csak hogy a szükség ritkábban szólítson - vagy hogy gyorsabban feladjam a higiéniáról alkotott elképzeléseimet. És mégis, és mégis...

Van a Szigetnek egy nehezen megfogható bája, ami minden évben magával ragadja az embert. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy le tudja vetkőzni a mindenkori kis magyar valóságot. Mert amíg a Duna két partján húszévnyi fordulat (értsd: forgolódás) után sem képes felnőni egy valamirevaló társadalom, addig a Sziget már az első években megelőlegezte ezt nekünk. Nem kellett paprika és Lánchíd ahhoz, hogy pozitív képet sugározzon az országról; többet adott, mint amit ígért, és megpróbálta megtanítani, hogy a tolerancia szó jelentése árnyaltabb, mint az „elviselés”. Miközben őszintén csápoltunk gyerekkorunk hőn utált előadóira, megértettük, hogyan lehet és kell tömegben is önmagunk maradni. (Persze egy felessel a kézben, amint két sárban fetrengő angol punkot mustrál az ember, nem lepik el ilyesfajta gondolatok, de azért már ott érzi: a helynek szelleme van.)

Hogy melyik volt az első, talán nem is fontos. A lényeg, hogy lett belőle második, és harmadik, és aztán sokadik. Idén nyáron, ugyanott!