1993 nyarán költöztem Magyarországra. Kb. 3 embert ismertem. Nagy szerencsém volt, hogy a három közül az egyik megfogott és kivitt a Hajógyári szigetre. A Sziget jóformán az első magyarországi élményeim közé tartozik, de nem sokra emlékszem. Előző nap érkezett meg a gépem, a testem még a New York-i időben élt, kovályogtam az ismerősöm után, nem értettem miért vagyok itt, és bevallom őszintén, inkább aludtam volna. Leültem a fűre, atomfáradtság, jet lag, a haverom az ismerőseivel sörözött. 17 éves voltam, új országban, új helyzetben, új életben. Így kezdődött a közös életünk a Szigettel: fának dőlve, félig alszom, nedves a fű, amin pihen az ernyedt kezem, ismeretlen zenekartól ismeretlen zene, a sört, amit a kezembe nyomtak, kiborult.

1994ben már tudtam hová megyek, amikor az akkori barátom kijelentette: megyünk a Diákszigetre, mert erről fogja írni az újságíró sulis fogalmazását. Túl sok kedvem nem volt hozzá. Az álmosságot mindig nehezem bírtam és a tavalyi kókadozás mély nyomott hagyott bennem. A zenekarokat még akkor sem ismertem jobban, nehezen jöttem bele a magyarországi könnyűzenei életbe, távol állt tőlem, pedig Zeneakadémiára jártam. Nem is kellett sokat a zenekarokkal foglalkozni, mert rögtön a szinházi sátor, szinpad(?már nem emlékszem) felé vettük az irányt. Nagyon, nagyon hideg volt. Már megint ültem a fűben, még mindig nem ismertem senkit, csak ezúttal nem álmos voltam, hanem nagyon fáztam...

Mondhatnám azt, hogy snitt és eltelt egymillió év és egy sem. A Sziget a mai napig még mindig sokszor álmosság és fázás, de ez csak néhány apró kellemetlenség a sok csodálatos élmény mellett. Az életem részévé vált. Az évem fénypontja. Számomra nem csak egy fesztivál. Láttam, hogy változott meg minden az évek allatt. Ott, ahol régen sátoroztunk a „főút” mentén, most ott van a kajasor, és ami elképzelhetettlenül távoli pontja volt a Szigetnek 1993ban, a nagy sötét semmi, oda most bátran elsétálok, már nem is tűnik messzinek, mert már szinte a Dunába ömlik a fesztivál a Sziget legesleg távolabbi végeiben is. Ahol régen páran álldogáltunk, ami „haverokkal piknik a parkban” hangulatú volt, csend és madárcsicsergés még 17 éves koromban, az most, 36 éves koromra örökös dübörgés a nap 24 órájában. Együtt nőttem, változtam, lettem jobban „én” a Szigettel együtt. Az életem elválaszthatatlan része és rettegek attól a pillanattól, amikor talán nem lesz már többet Sziget (neeeeee!!!), vagy elpakolják más helyszínre. 1998ban ismertem meg itt a jövendőbeli férjemet, akivel azóta is együtt vagyunk, és együtt járunk ki. 1993ban már ő is kint volt (még nem ismertük egymást, sajnos) ő sem hagyott kis egy fesztivált sem. De mivel én vagyok a gyűjtögető kettőnk közül, csak én tudom a bizonyítékokat „felmutatni”, emlékekben és képekben. Az utolsó három karszlagomat már le sem vettem. Nem bírok elszakadni az élményektől. Sziget nélkül valahogy nem lennék én. Igen, a Sziget most már én vagyok.

A Diáksziget (vagyis az első Sziget) legjellemzőbb tulajdonsága a bájosság volt. Legnagyszerűbb produkciója pedig egyértelműen a – szintén bájos – Kis Zsuzsa Baráti Köre.

A csupa pasiból álló formáció koncertjének voltak ugyan mélypontjai (amikor például a gitáros elszaladt húrt szerezni, ezért a szaxofonos és a basszusgitáros ugyanazt a dallamot ismételgette negyedórán keresztül), de örök élmény marad! Karateedzőről szóló balladájuk történetét ma is nagyon szívesen elmesélem bárkinek, de itt monitorpixeleket nem tűrő szóhasználata miatt nem idézném. Maradjunk abban, hogy sokkal, de sokkal csúnyább volt a Szeressétek egymást bazmeg című hippihimnuszuknál. Ám az egymás iránti bizalom nem csak a dalok szövegében nyilvánult meg.
Karszalag helyett egy nyakba akasztott cetlivel lehetett hazasétálni, az ember lazán nyitva hagyhatta a sátorajtaját, együtt aludt a farkas és a bárány, a Nagy-Duna-ágban tej, a kisebbikben méz folyt. Én például egyik nap két körtével a farmerkabátom zsebében próbáltam besétálni a Diákszigetre. A beengedő ember végigmotozott és megkérdezte, mik ezek. Mondom kézigránátok. Jól van, mehetsz!

Hát ilyen idők voltak azok, gyerekek.


(Fotó: Ricsi http://www.koncertfoto.hu/koncertfoto.hu/2011-03/Pages/Csibor_%40_Trafik.html#71)

Küldd el saját, a Szigeten készült fotódat és legyél Te is részese az idén jubiláló és Európa legjobb fesztiváljának számító Sziget történetét feldolgozó kötetnek, melyet a Kossuth kiadó jelentet meg az Ünnepi Könyvhétre. Töltsd fel fotó(i)dat a blogra, a címkézésnél pedig kérünk, hogy jelöld "szigetkönyv" címkével és a kategória "eletkep" vagy "kedvenceloado" megnevezéssel, hogy ez(eke)t a Sziget-könyvbe szántad.

Kategóriák:
1. Életkép
2. Kedvenc szigetes előadó

Akár több fotót is beküldhetsz!

Beküldési határidő: 2012. április 9.

Az első Diáksziget után minden esély megvolt tehát arra, hogy a következő évben ismét legyen Sziget, méghozzá az elsőnél nagyobb és jobb. Müller és Gerendai is így gondolta. Nekiláttak tehát szervezni a következő Szigetet. Kapóra jött, hogy a legendává vált woodstock-i fesztiválnak éppen 25 éves évfordulója volt. Gerendai felvetette, mi lenne, ha olyan bulit szerveznének, amely egyfajta tisztelgés a történelemmé vált amerikai találkozó előtt, nem csupán magyar, hanem külföldi fellépőkkel is. A közönség tódult a bulira. Éppen százezerrel többen jöttek el, mint egy évvel korábban. A Szigeten megjelentek az igazi, nagy nevek. Eljött a Jethro Tull, a Ten Years After, a Grandmothers of Invention (Frank Zappa zenekara), a Jefferson Starship, a Birds, a Blood Sweat and Tears, és Eric Burdon is. A siker külföldön sem maradt visszhang nélkül. Az Eurowoodstock-ról beszámolt a nemzetközi sajtó és a Music Television is, miközben az eredeti helyszínen rendezett woodstock-i megemlékezésről a sajtó fanyalogva írt. A problémát ismét a pénz, pontosabban annak hiánya jelentette. A költségek „elszálltak”, a költségvetés szinte megtriplázódott. A 120 milliós büdzsé imponáló volt, a mérlegkészítés után fennmaradt 18 millió 700 ezer forintos tartozás viszont letaglózó a Sziget Kft. tagjai számára. A műkedvelő fesztiválszervezők olyan apróságokra, mint például az akkor még bőven kétjegyű infláció, nem gondoltak. A jegyárak megegyeztek az előző évivel és a bevételek-kiadások oldalait sem patikamérlegen mérték. Gerendaiék számára nem maradt más út, csak előre menekülni: meg kellett kezdeni a harmadik Sziget előkészületi munkáit, hogy ki tudják fizetni az adósságot.

A Szigetre is, mint oly sok más dologra, érvényes a mondás: nem jöhetett volna létre, ha nincs a rendszerváltás. A létező szocializmus évtizedeiben a szervezett nyári buliknak főként a KISZ építőtáborai adták a keretet. 1990. után csupán néhány - kisebb - rendezvény maradt életben. Az ideológia megszűnt, és magával sodorta a nyári táborokat is. Helyettük viszont nem volt semmi más. Azokban az időkben Müller Péter zenész és Gerendai Károly menedzser egyre többet beszélgettek arról, hogy jó volna egy olyan nagyszabású fesztivál, ami az odalátogatók számára nyaralási, koncertezési és más szórakozási lehetőségeket is kínál.

Az időpont alkalmasnak tűnt: abban az időben (is) érezhető volt egyfajta nosztalgia a hatvanas, hetvenes évek iránt. Müller és Gerendai Budapest vezetőihez fordultak az ötlettel, akik azt ajánlották hogy próbálják meg ők megszervezni az elképzelt rendezvényt, Budapest pedig majd segít nekik. Az első feladat az volt, hogy találjanak egy olyan területet, ami lehetőleg központi helyen van, mégis jól elkülöníthető a környéktől és jól is őrizhető. Elég gyorsan kiderült, hogy a feltételeknek az óbudai terület felel meg a leginkább. Ezzel azonban még csak egy lépést tettek meg. A néhány baráttal kiegészült kis csapatnak nem volt sem tapasztalata, sem irodája, no meg persze pénze sem. Lelkes segítői és jó tanácsadói viszont igen. Az első irodájukat például Szekfű Andrástól, egy reklámszakembertől kapták az Erkel utcában. Pontosabban, nem is egy iroda volt, hanem Szekfű fiának, Balázsnak a lakása, amelynek egyik szobájában ütöttek tanyát. Íróasztal, telefon volt, úgyhogy lehetett kezdeni a szervezést.

1993 tavaszán villámgyorsan megalapították a Sziget Kft-t, amelybe Müller a kapcsolatait, Gerendai a szüleitől lakásra kapott pénzt és a szervezői tapasztalatait, Szekfű Balázs pedig az irodát adta. Hátra volt azonban a legnehezebb feladat: pénzt kellett szerezni. Az első Sziget költségvetése 26 millió forint volt. Előre azonban csupán 8 és fél millió jött össze, de ez is apránként. A főváros például 500 ezer forintot adott, de kaptak támogatást a Pepsitől és a nagykanizsai sörgyártól is. A Taverna Rt már-már csillagászati összeggel, 3 millióval szállt be az üzletbe a vendéglátás jogáért.

 

Az első Szigeten délután 3-tól fél 4-ig kaptunk műsoridőt. De már nagyszínpadon lehettünk és egy csomó olyan ember láthatott minket, akik még nem igazán tudtak a Tankcsapdáról, akik koncert után oda tudtak jönni hozzánk a pulthoz ismerkedni, hogy honnan jöttünk. Nyilván nem véletlenül kerültünk ennyi magyar zenekar közé egyikként, mert pár százan már Budapesten is ismertek minket.