Még jóval a Sziget, illetve a Diáksziget beindulása előtt két óriási élményem is kapcsolódott a Hajógyárihoz. Először is a Fekete Bárányok Fesztivál 1980-ban, az akkori három legkedvesebb bandámmal, majd egy évre rá egy negatív élmény, amikor a Beatricét már nem engedték fellépni. Akkor a bejárattól fordultam vissza, és egészen a Diáksziget beindulásáig még a lábamat sem voltam hajlandó a Hajógyárira tenni. Mintha a hely tehetett volna róla...

Sokáig elképzelhetetlen volt, hogy ne legyek kint jó pár számomra kedves zenekar koncertjén, és azt is élveztem, hogy olyan csapatokat is láthattam, akikkel amúgy nem hozott volna össze az élet. Aztán volt Hammer sátor is, ami sokszor azzal járt, hogy nem tudtam felhőtlenül élvezni a várt koncerteket sem, így végül hozzászoktattam magam ahhoz a gondolathoz, hogy nélkülem is lemehet egy középszarul megszólaló Iron Maiden-koncert.

Azért a Tankcsapda-bulikra ma is igyekszem kijutni. A Sziget mindig is a nagy elhajlások helyszíne volt, még pár éve is összevissza tudtam bolyongani, totál elveszve, kezemben a térképpel... A legjobb bulik között pedig a Bad Religion nagyszínpados koncertjét tartom számon, ami konkrétan egy pár cipőmbe került, de legalább én életben maradtam a zúzdában a színpad előtt, a másik meg egy hajnali négyes Mood-buli volt, asszem úgy 1996 táján. A többire nem emlékszem... .

A Bad Religion 2000-es nagyszínpados koncertjének számsorrendje:

A nyolcvanas évek elején, amikor Leeds, Barnsley, Burnley és Billingham ismeretlen punkzenekaraiból összeverõdött a Chumbawamba, a punkmozgalomban még jóval fontosabb volt a szellemiség, mint a stiláris eszköztár. De úgy egyáltalán, ha azt hallottuk egy társaságról, hogy "indie", vagy "noise", vagy "alternatív", vagy "indusztriális", vagy "mittudomén", nemcsak azt sejthettük, hogy mit mûvel a maga három akkordjával, hanem azt is, hogy mit gondol a világról.




"Az üzenet sokkal fontosabb, mint a zene", állt elõ a Chumba; persze mi mást mondhatott volna... - a muzsikálás még nem tartozott az erõsségei közé. A nyolcvanas évek elején, amikor Leeds, Barnsley, Burnley és Billingham ismeretlen punkzenekaraiból összeverődött a Chumbawamba, a punkmozgalomban még jóval fontosabb volt a szellemiség, mint a stiláris eszköztár. De úgy egyáltalán, ha azt hallottuk egy társaságról, hogy "indie", vagy "noise", vagy "alternatív", vagy "indusztriális", vagy "mittudomén", nemcsak azt sejthettük, hogy mit művel a maga három akkordjával, hanem azt is, hogy mit gondol a világról.

A Chumbawamba, hogy precízek legyünk, az "anarcho" vonulatba tartozott, lásd még Crass, Class War, Flux Of Pink Indians. '83-ban beköltöztek egy leedsi foglalt házba: kilenc aktivista, három macska és egy kutya. (A kutya, bizonyos Derek, ha jól emlékszem, több korai lemezen is a tiszteletét tette.) Aztán, ahogy illett, a "Csináld magad!" mozgalom keretében kiadót alapítottak Agit-Prop néven, majd Revolution címmel elkészítették első kislemezüket, és - különös tekintettel a bányászsztrájkra - főleg jótékonysági vagy politikai rendezvényeken léptek fel.

Hogy mindeközben mit gondoltak a showbusinessről, az a Live Aid koncertre reflektáló nagylemezükből igen pontosan kiderült. Pictures of Starving Children Sell Records; Starvation, Charity and Rock n Roll - Lies and Traditions - ezt a beszédes címet kapta, mintegy (a szervező) Geldofék képébe vágva: jó kis buli éhező gyerekek képével adni el a lemezeket. Csuda klassz. Éhhalál, könyörület és rock 'n' roll. Nyolcvanmillió font az éhező Afrikának, kábé a fele annak, amin Michael Jackson csücsül, vagy kábé annyi, amennyit a világ két-három óránként fegyverkezésre költ. - Lehetett ebben persze egy kis demagógia, de mit lehet tenni. Az agit-propaganda már csak ilyen műfaj.

A nyolcvanas évek végétől azonban pusztán ideologikusan már nem lehetett labdába rúgni. A radikális szellemű rockzenei irányzatok kifújtak lassan, a mainstream és az alternatív közti határok pedig átjáróvá váltak, csiki-csuki alapon. A Chumbawamba is fordult vagy kettőt a tengelye körül. Egyrészt az angol rebellis folklórból kiszippantgatta a maga hagyományát, másrészt meg - ugyancsak a népi hősök mintájára - olyan nyelven kezdett megszólalni, amely a legszélesebb körben is jól érthető. A popzene nyelvén. Ami a rebellis folklórt illeti, éppen kapóra jött, hogy a helyi adók növelése súlyos, országos ellenállásba ütközött - a Chumbawamba szerint vagy hatszáz éve, Wat Tyler parasztfelkelése óta nem volt a helyzet ilyen súlyos. A történelmi hűséget most ne firtassuk, ténynek legyen elég, hogy jó kis meglepetést keltett, amikor - munkáskórus gyanánt - előálltak egy tisztán a capella albummal. English Rebel Songs 1381-1984 - hangzott a címe, és hogy nem csak spontán gesztusértékkel bírt, abban biztosak lehetünk tavaly óta, mikor is immár kifinomultabb énektechnikával újra felvették.

A popzene terepét pedig a kilencvenes évek közepén előbb az Anarchy, majd az ötmillió példányban eladott Tubthumper albummal kaszálták emlékezetessé - nem kevesebbet állítva, mint hogy mosolygós-szellemes dalokkal jóval mélyebb nyom hagyható a disznó imperialisták képén. Hogy egy olyan zenekarnak, amely rendületlenül kiáll a maga anarchizmusa mellett, a multinacionális EMI lemeztársaság forgalmazta a lemezét, az többeket érzékenyen érintett természetesen. A Chumbának ugyanakkor "bizonyítania" kellett a túloldalon is, lévén a nemzetközi popbizniszben általában azt tartották, hogy egy anarchista zenekar bizonyára bebaszik, mint állat, lekési a koncertjét, viszont ronggyá hányja a szállodát. - Ilyesmik olvashatók a korabeli interjúkban: "Nem, az anarchista az nem ugyanaz, mint a sztálinista." "Igen, még egy anarchista is háborúba menne egy új Hitler ellen." "Nem volt olyan álmunk, hogy gazdagok vagy popsztárok legyünk. De úgy gondoljuk, ha valóban érvényesek a gondolataink, miért csak egy kis baloldali punkgettónak címezzük őket, miért ne inkább mindenkinek?"
"A legegyszerűbben azzal írhatjuk körül a Chumbawamba anarchizmusát, hogy mi nyolcvannyolc módon közelítünk mindenhez. Nem szavazunk a dolgokról, hanem addig tárgyalunk, amíg ki nem dolgozunk egy mindenkinek elfogadható kompromisszumot. Így nem keletkezhetnek csalódott tagokból álló klikkek, mint a demokráciákban vagy a legtöbb zenekarban."
"Mivel az anarchiát a legtöbb ember a káosszal rokonítja, mi megpróbálunk a legjobban szervezett brancs lenni a zeneiparban."
"Nemcsak azért játszunk popzenét, hogy a gondolatainkat közvetíteni tudjuk, hanem azért is, mert szeretjük. Az anarchizmusunk azon nyugszik, hogy az emberek minél örömtelibben éljenek."
"Minket nem zavar, ha a szegényebb rajongóink elcsenik a boltokból a lemezeinket. Csak azt kérjük, hogy ne a túlélésért küszködő kiskereskedőket válasszák, hanem a Virgin-féle megastore-okat."

Az EMI-kapcsolat a mérsékelt sikerű WYSIWYG (What You See Is What You Get) album után megszűnt, de a Chumbawamba ébersége nem lankadhatott továbbra sem. A General Electrickel például egy hétszázötvenezer dolláros reklámszerződést kellett felbontaniuk, mert mint kiderült, a vállalat katonai repülőkhöz is szállított motorokat. Ezzel szemben a Ford és a Renault töretlenül támogat dél-afrikai, olasz, brazil és indiai antikapitalista szervezeteket, csak hogy a Chumbával reklámoztathassa magát. Tudniillik mielőtt egy ajánlatra igent mond a zenekar, kontaktust teremt a helyi antikapitalistákkal, és csak akkor írja alá a szerződést, ha megosztozhatnak velük az így befolyt zsugán. Tetszettek már ilyenről hallani? Én még nem. Nekünk persze most az a legfontosabb, hogy a tavalyelőtti lapos Readymades után végre újra egy átütő albummal sikerült kirukkolniuk. Sőt. Azon sem lepődnék meg, ha azt mondanám: az eddigi legjobbjukkal. Mert miközben (ez) az Un tud annyit a mozgalmi popról, mint amennyit a Tubthumper tudott, akusztikus-folkos beütéseivel kitűnik az elődei közül. Mily bájos! - csettinthetnénk, ha nem csípne kissé a vitriol. Bár annak is megvan a diszkrét bája, amikor belepisilnek a gazdagok borába, vagy tortával dobálnak politikusokat, vagy katonák csencselnek egy lebombázott iraki múzeumban - mint ezekben a mesékben...

Hát tessék utánajárni. Augusztus 7-én, 19.45-től a Sziget Világzenei Színpadán.

Marton László Távolodó Forrás: Magyar Narancs (2004)

Iggy Pop és Henry Rollins kedvencei, a nemzetközi karriert befutott Vágtázó Halottkémek (Galloping Coroners, Die Rasenden Leichenbeschauer) 1975-től máig tartó pályafutásáról szól a pár hete elkészült, Nagy Júlia által rendezett, Akik móresre tanították a halált című dokumentumfilm.





A tizenegy éven át betiltott zenekar nem csak a közép-európai zenei underground kiemelkedő csapata, hanem egy összművészeti alkotóműhely, hiszen hol egy színházi eseménnyel, hol body-art performance-ekkel hívta fel magára a figyelmet. A film végigkíséri a VHK történetét a kezdetektől egészen napjainkig, a magyar és a nemzetközi szaksajtó kedvenc zenekarának mai és archív felvételein, a tagokkal készített interjúkon és a kortársak emlékezésein keresztül bepillantást nyerhetünk a zenekar történetébe, így talán jobban megérthetjük annak a végtelen és lebírhatatlan energiának a forrását, melyből a csapat mind a mai napig táplálkozik.

A VHK számos, mára legendás szigetes koncertjeinek egyikéről készült 1995-ös felvétel:

WAN2 Színpad, 2002. augusztus 2. 18.30
A felmérések szerint vagy introvertált vagyok vagy konzervatív, amiért elmondhatom magamról, a Kis tehénnel úgy igazából ma találkoztam először. És azt is elmondhatom magamról, hogy az elmúlt negyven percben állati jól szórakoztam.

A Kistehén koncertje ugyanis messze felülmúlt minden várakozást. Mint megtudtam, a dolog úgy kezdődött, hogy öt évvel ezelőtt egy szál zongorával megszületett egy minimál dal, hozzá egy rövidke rajzfilm, amely letölthető volt az internetről és látható volt moziban is, ezzel párhuzamosan tavaly lefutott két nagyon sikeres, rajzfilmfigurákat és matricákat felvonultató „reklámkampány” (Bí-boj a kommunikációért, a Gorillaz a jó zenéért), amelynek végeredménye, hogy a Sziget szervezői megtalálták a fesztivált leginkább jelképező figurát.

 

Ettől függetlenül, de már ezzel egy időben Kistehén (azaz Kollár László) felvett egy egész lemeznyi anyagot, és megjelent a nagylemez Zene a nyulaknak címmel. A koncert – és ősszel a turné, mivel Kistehén és zenekara nagyon jól érzi magát együtt – teljesen elkerülhetetlenné vált. A dalok nagy részében Kollár László akusztikus gitárjához beszállt kíséretként egy dob, perka, basszus, még két gitár, csörgő és vokál, a slágert (tudjátok, ülök a fa tetején) kivéve, amelyben csak egy szál harmonika (Harcsa Robi a 100 tagú cigányzenekarból) szólt, bonuszként viszont maga a Kis tehén is táncoló alakot öltött. A közönség úgy a harmadik szám után vette a lapot, a hangulat fokozásában meg az is szerepet játszott, hogy egy kicsit minden dal ismerős volt, egy-egy régi slágerre hasonlítva, a Tudom, mit csinálok végre máma például a Hungária fénykorát idézte fel. Lehet első asszociációként Uhrin Benedeket felidézni, a Kistehén projektje azért profizmusával - legfőbbképp zeneileg - ezen messze túlmutat.

-gem-

Amikor én még kissrác voltam, nem volt lemezjátszóm. Magnóm sem volt, de az most irreveláns, legalábbis ahhoz a határozott vágyhoz képest, hogy birtokolhassam a woodstocki fesztiválról kiadott tripla hanglemezt. Nem is tudom, mi mindenre nem lettem volna képes, ha megszerezhetem. Azokban az években, tudniillik, mérhetetlenül vonzódtam a hippisnek mondott kultúrákhoz. A BNV-n sikerült is hozzájutnom egy „olyan” kerek jelvényhez, ugyan speciel valamiféle mosóport hirdetett, de mondom, pofára éppen úgy festett, mintha az állt volna rajta, hogy „mék láv not vór”. Bizony. Lehetett vele az Úton nyomán nekivágni Gdanksnak.

Mindezt most csak azért szippantottam így elő, hogy hihetőbbnek tetsszen: bizonyára meghaltam volna, ha akkoriban nekem is, nekünk is jut egy Sziget, már itt a Duna-közben. Ahol kell egy hét mámor, és jöhet az együttlét is - ahol még éppen úgy festek, mint sebesen feledésbe merült fénykoromban. Mert hogy a Sziget első éveiben számomra már nem adatott meg, hogy felismerjem benne egykori önmagam. Azt nyugtázhattam inkább, hogy nekem már annyi, aztán lehetett elücsörögni a fűben, és sóváran bámulni a letűnt virágidők relikviáiban pompázó fiatalokat.

- A tanár úr mit csinál itt? - csodálkoztak rám volt tanítványaim. Mire én röviden, de megfontoltam így feleltem: dolgozom. (Ami, megjegyzem, egy kor után lényegesen intenzívebb mulatsággal szolgálhat, mint a nem-dolgozás.) Éppen a Magyar Narancs zenei szerkesztőjeként tettem-vettem, minek következtében „hivatalból” és „magántermészetűleg” egyaránt a Sziget lekötelezettje lettem.
- Értek engem ott nehezen feledhető élmények?
- Feltétlenül.
- Például?
- Például a Blurt, Peter Hammill, a Sonic Youth, Patti Smith, a Cords - hadd ne folytassam.

Inkább a tanítványaimra térnék vissza és ki.
Ahol én tanítottam, ott jobbára munkások gyermekei tanultak, olyan gyermekek, akiknek a szabadidőt nem lehetőségekben, hanem a lehetőségek hiányában mérték. Ezekhez a gyermekekhez én nagyon közel álltam, és bizony elkeserített, hogy a rendszerváltozás kihúzta a „szervezett” ifjúsági mozgalmak alól a talajt. Bocs, haver. Na most tudom én, egy ilyen fesztiválnak nem kimondottan az a dolga, hogy a társadalmi igazságtalanságokat oldja, de hogy az elmúlt tíz évben az én egykori tanítványaimnak a Szigeten kívül mást nem kínált a nyaruk, azt biztosan tudom. Gondoljátok meg, proletárok. De ez mind semmi. Most aztán igazán a csúcson vagyok. Ott fenn, a Sziget bal csúcsán, tudják, ahol a világzenei színpad van. Harmadik éve annak a programján ügyködöm; ha úgy tetszik, tőlem is kap valamit a Sziget, és ez a legtöbb. „Nem adhatok mást, csak mi lényegem” - ahogy a Tragédiában írva van. Hiszen évek óta a világzene az én (egyik) legszebb életem: úgy tud hozzám érni, ahogyan más senki. Beleremeg minden porcikám, mégsem sajátíthatom ki - most már úgy vagyok, hogy nagyobb élvezet, ha minél többen, mint anno - két bekezdéssel feljebb - a hippik is... Vagy mint eggyel, a „prolik”. Megmagyarázom. Ezekben a napokban az egyik leghíresebb indonéziai zenekar felléptetésén ügyködtünk, amikor kiderült: gondot jelent számukra a vízum átvétele, mert Jakartába kéne érte menni, Bandungból pedig a vonatjegy ára... És még millió esetről tudok. Azok a muzsikusok, az én muzsikusaim, akik az elmúlt években megforgatták az egész világot, Kubától Afrikán át Indiáig, igen gyakran és igen mélyen éheztek, évtizedeken át. Ha úgy tetszik, ők az én „prolijaim”.

Hát így. Csiki-csuki. Ezeknek a „nincsteleneknek” sokat nyújthat egy ilyen Sziget. Ahol a legtöbbet, és ezt nagyon komolyan mondom, harmadik éve tőlük kapjuk.

Részlet: Nagy Sziget könyv – tíz év hév (Crossroads Records, 2002)

Az első Szigeten délután 3-tól fél 4-ig kaptunk műsoridőt. De már nagyszínpadon lehettünk és egy csomó olyan ember láthatott minket, akik még nem igazán tudtak a Tankcsapdáról, akik koncert után oda tudtak jönni hozzánk a pulthoz ismerkedni, hogy honnan jöttünk. Nyilván nem véletlenül kerültünk ennyi magyar zenekar közé egyikként, mert pár százan már Budapesten is ismertek minket.