Szigetre küldött titkos sporttudósítónk Michael „Ájer” Jordan elsőként kerékpártesztet hajtott végre a lazázó tömegben. Már a helyszínre való bejutás sem volt egyszerű. Ájert, a bringamájert már az első pillanatokban komoly kihívás elé állította a kegyetlen sors, hiszen a K-hídon gyalogosan özönlő tömegben kellett volna kereket oldania.

Elemzőnk efféle krízishelyzetre azonnal frappáns megoldást javasol: vegyünk észre jó barátot a híd közepén hullámzó, beözönlő tömeg mentén, a gyaloghíd járdáján, emeljük kerékpárunkat a fejünk felé, majd Baczakó Pétert (gyk.: súlyemelő olimpiai bajnok) megszégyenítő mozdulattal emeljük ki a kétkerekű járművet a híd vaskorlátján át a vékonyabb járdára (amely egyébként kijáratként funkcionál, ám krízishelyzetben tekintsünk el a sztenderd megoldásoktól). Az emelgetés következtében kialakult kétoldali lágyéksérvet – sikeres bejutás esetén – az elsősegélysátorban látják el. Ellenkező esetben a tömeggel sodródva a speciális aluváz a harmonika nevű billentyűs hangszerhez hasonlatos alakot öltve keseríti meg „Ájer” életét, de lehetséges, hogy mindössze egy kerékkel szabadulsz a tömeg szorításából.

Kerékpárral ésszerű az Árpád-hídnál lévő kishídon az autókkal együtt behajtani, világosították fel a sporttudósító fenomént, de a megpróbáltatások ezzel nem értek véget. „Ájer” Jordan életét a gyalogosok is megkeserítették. Biciklizés közben sikerrel alkalmazta a „baba vagy a labda” fociból ismert szabályát, amikor lendületes tempóban áthajtott egy földön fekvő punkgyereken, aki arcát a talajba fúrva, éppen a fáraóhangyák házaséletét követte figyelemmel. „Nehogymá’, ez halál sirály!” – vizsgálgatta a hátát a szigetelő, amelyen élénk nyomokat hagyott „Ájer” terepgumijának mintázata. „Nekem is csinálj, nekem is csinálj!" – pezsdült fel a biciklis környezete, s Jordan potom egy sörért átment bárki hátán, mert száraz volt a torka („Ájer” torka egy gyermekkori berúgásból adódóan mindig száraz).

Új divat született. Keresd te is Michael „Ájer” Jordant, és kérd meg, hogy biciklivel menjen át a hátadon!

Csúzli feat. Dodó (sziget.hu, 2002)
Fotó: Éder Veronika

Csillámporral megtöltött ballonokkal búcsúztatta a Nagyszínpad közönségét az angol Muse – az alig hetven perces műsor alaposan megleckéztette zeneátvivő idegpályáinkat, aztán jól otthagyott minket az űrben…

A fesztivál utolsó napjára már csak egy külföldi sztár jutott, ez pedig nem volt más, mint az éppen pályafutása első tetőpontján álló Muse. A két éve még Radiohead- és Jeff Buckley-klónként leírt zenekar kitartó és fáradhatatlan munkával – tavaly és tavalyelőtt még 40-50 fesztivált is bevállaltak nyárra, idén már csak 25-t – meggyőzte a többséget egyedi és zseniális hangzásáról és színpadi megjelenéséről. Ez utóbbiról kell most beszámolnom. Bár személyesen még nem találkoztam űrlénnyel, az elbeszélések alapján biztosan állíthatom, az alig 170 centis Matt Bellamy égnek zselézett hajával pont úgy néz ki. A koncertek űrutazás-érzésében némiképp szerepet játszik az is, hogy Matt a második lemez készítésekor rengeteg űrrel kapcsolatos dolgot olvasott, no meg az is, hogy mi meg úgy nőttünk fel, a fura, csilingelő hangokat, a félelmetes zongorameneteket és ezüstös színeket kapcsolatba hozzuk az űrrel. Sajnos az ezekre az érzésekre ráerősítő vizuális effektekről, Matt villogó lámpákkal díszített gitárjáról és a tökéletes hangzásról technikai okokból le kellett mondanunk, nem mintha ez bármennyire rontott volna a hangulaton.

A Muse fellépése alatt ugyanúgy folyt a kölcsönös nyalizás, mint idén az összes nagyszínpados koncert alatt - úgy tűnt, kevesen vagyunk, de pont elegen, sok a külföldi, de ők legalább ismerik a dalokat. Nem csak a slágereket - Sunburn és Muscle Museum az első lemezről, szinte a teljes második album - de minden mozdulatot sikítozás és taps követett. Matt Bellamy zongorán is, gitáron is virtuózkodott, a Space Dementia felvezetőjében ráadásul egyszerre mindkettőn, szokatlanul sokat kommunikáltak, Dominic Howard dobos alig bírta megállni, hogy a számok között ne fogjon mesélésbe. Egyébként, érdekel valakit, hogy nem tudok beszélni, annyit ordibáltam

-kbe- (sziget.hu, 2002)

A Szigeten először 1995-ben vettem részt látogatóként. Óriási élmény volt 13 éves kölyökként bekerülni ebbe az óriási rockforgatagba. Azóta is minden évben kijárunk bulizni.




Számtalan régi ismerősömmel futok itt össze és rengeteg külföldi kedvencemmel találkozhattam személyesen a fesztiválon. A zenekar kezdeti időszakában sokat álmodoztunk róla, hogy egyszer majd mi is fellépünk a Szigeten, ami végül 2002-ben valósult meg először. Itt forgattuk az első videóklipünket is, a Lásd! (amit neked szántak) című dalhoz. Óriási koncerteket adhattunk azóta a fesztiválon, nagyon szép emlékek számunkra, sokat segítettek a Depresszió előrejutásában.

Aki ezek után azt mondja nekem, hogy "langyos angol buzipop", azt komolyan mondom, felrúgom. A Pulp nagyszínpados koncertje az intelligenciát, az érzékenységet meg a elektromos gitárok által képviselt emberközpontú sújtást vegyítette. Nem vagyok objektív, naná.

Jarvis Cocker jó frontember és szellemes fickó. Aki felismeri a helyzetkomikumot egy pillanat alatt - a zenekar bemutatása alatt a színpadra felrohanó roadot is bemutatta, azzal a félmondattal megtoldva, hogy "...te meg mi a fenét keresel itt?" -, meg közelharcot vív egy lepkével, miszerint "Menj innen, ez az én színpadom!", az rossz ember nem lehet. Arról nem is beszélve, hogy, aki teátrális, de nem röhejes és így rögtönöz egyszemélyes színházat a színpadon, az tényleg rendben van. Ráadásul öltözködése láttán eszünkbe juthat alsó tagozatos ruhatárunk, meg az, hogy "nejloninget mindenkinek, alanyi jogon!" Szóval Cocker rendben van.

A koncert is rendben volt. Nagyon rendben. A Pulp tulajdonképpen utolsó négy albumának dalait pakolta össze a koncertműsorba. Kaptunk egy kis Hardcore-t, gurítottak a zenekar igazi befutását jelentő Different Class dalaiból, játszottak a His and Hersről, ám a program természetesen az aktuális lemezre, az imádnivaló We Love Life-ra fókuszált. Egy kedves barátom azzal paráztatott napok óta, hogy a Pulp mostanság nem játssza nettó slágereit, a Babiest, a Disco 2000-t, meg a Common People-t, ám hál' istennek populista énünk sem kellett, hogy lebiggyesztett szájszéllel távozzon - a zenekar az előbb említett három szám közül kettőt (Common People, Babies) eljátszott.

Jut eszembe: ha emlékezetem nem csal, a Pulp koncertje volt az első alkalom, hogy a Szigetre érkező angol - a hozzá nem értők által britpop néven egy kalap alá terelt - gitárpopzenekar nem égett be, vagy nem adott csak-elviselhető koncertet (emlékezzünk a haldokló Stone Rosesra, a válságos állapotban idelátogató Oasisre vagy a vérszegény Suede-re). A Pulp érzékeny volt, akusztikus volt, elektromos volt, rockos volt, okos volt, nyálas volt, vagány volt, nagy ívű volt, cizellált volt, vicces volt és komoly volt. Ez mind egybe'.

Pepsi Nagyszínpad, 2002. augusztus 3. 21.30

-ener-

A Diáksziget egy rendkívüli, életre szóló lehetőséggé vált. Rendkívüli jelentőségű, mert Európa egyik legjelentősebb, egy egész hétre kiterjedő rendezvénye; és lehetőségeiben életre szóló, mert a legfogékonyabb életkorúakról van szó, akikben éppen a leghevesebben zajlik az élet belső és külső erőinek összetalálkozása és összeütközése. Ők a belső életerő forradalma és a külső társadalomerő modern ellenforradalmának élet-halál harcát vívó élőlények, a kamaszok és a korunkra olyan jellemző késő-kamaszok, az elhúzódó kamaszkorba kerülő húsz-harmincévesek, a megoldatlanságtól bizonytalan messzeségekbe kitolódó határú kamaszkor sodrásába kerültek.




Ez az az életkor, amelyben szinte minden kamasz - költő. Százezernyi költő szigetéről van szó! Ez az az életkor, amelyben kitör a belső életvágy forradalma, amelyben a hirtelen és gyors testi érést az érzések és gondolatok rohamos, alapvető változása kíséri, amelyben szellemi érésünk kiteljesedni hivatott. A belső, természeti életforradalom a vágyak és a célok forradalma. Az önállósuló lélek és értelem ekkor növeszti ki szemeit és lábait, hogy az életben saját, önálló útját fel tudja ismerni, ki tudja építeni, hogy saját, önálló életének útján tudjon járni. Nem véletlen, nem is lehet véletlen, hogy éppen ebben az életkorban kap életformáló szerepet a művészet, a zene, és az sem, hogy a Diákszigeten a zenéé a főszerep.

Az útkeresés korszakában vágyaink, érzéseink lobogó természeti erőként arra hivatottak, hogy bevilágítsák utunkat, jövőnket, azt a világot, amiben élni szeretnénk, azt a világot, aminek lennie kell. A zenében testet öltő érzések arra hivatottak, hogy kibontakoztassák előttünk világunkat, azt az életet, amire születtünk, amire teljes lelkünkből vágyunk, azt az életet, amelyet élnünk kell, azt a világot, amely ha nincs, akkor életünk révén, életünk által föl kell épüljön. Az élet belső, természeti forradalma hajt bennünket arra, hogy megváltoztassuk, hogy megváltsuk a világot. Tudjuk, minden porcikánkkal érezzük, hogy meg kell váltsuk ezt a világot, mert nincs rendben, mert elrontották, mert tetszhalott, elgépiesített életre kényszerült, és mert az élet, a bennünk csírázó, kifejlődni, virágba borulni vágyó életerő teljes, ép, egész életet, gyönyörű érzéseket, az élet végső alapjáig világító gondolatokat vetít elénk, amelyek meg kell valósuljanak az élet szent, belső, természeti törvényei szerint. A művészet az élet motorja, előre hajtó ereje. A művészet természeti hajtóereje a vágyakban élő, a vágyakat magához vonzó, élni akaró, megszületni vágyó, legszebb érzéseinket kiteljesítő valóság megvalósulásának vágya. A művészet vágyában azt a világot érzékeljük, aminek lennie kell holnap, s ha nem holnap, akkor holnapután. A művészet nem egyszerű szemlélés, tudomásul vevés - a művészetbe beleadjuk, amink van, belső kincseinket, érzéseinket, vágyainkat. A művészet vágyában a Világegyetem jövőjét, az ember sorsát, rendeltetését érzékeljük, világ-felfedező lényekként eszmélünk, érzünk, érzékeljük azt, amit csak belső élet-valóságunk tud érzékelni: azt a jövőt, aminek lennie kell, istenigazából, az élet igazából. A művészet, a zene vágyában a jövőt éhezzük, az életünk értelmét kiteljesítő jövőt, belső forradalmunk külső megerősítését várjuk. Várjuk, hogy vágyaink kitisztuljanak, céllá formálódjanak, világosodjanak, hogy a társadalom megerősítse legjobb törekvéseinket, életcéllá, segítő erővé váljanak. De eközben a belső, természetes forradalom-építésben ott a külső világ, amelyik életcéljainkat igyekszik a fogyasztás gépiessége, felszínessége felé terelni. Ott a manipuláció, a felületes élet, az egyre tátongóbb űr, a felnőtt korba lépéssel fertőző betegségként szinte törvényszerűen együtt járó elidegenedés. A manipuláció modern hadjárata a belső forradalom leszerelésére, a természetes meghamisítására, a mesterséges, művi világ kizárólagosságára, monopóliumára törekszik. Vágyainkat, céljainkat igyekszik minden eszközével lealacsonyítani, lesüllyeszteni, eszméletünk elől a távlatokat beszűkíteni, hamis keretek közé terelni gondolatainkat.

A modern korban a manipuláció már nem elégszik meg a tudat-iparral, a gondolkodás kisiklatásával, a kamaszkor üzleti célok alá rendelésével, az emberi eszmélkedés anyagias beszűkítésével, és kifejlesztette a manipuláció még alapvetőbb, még bombabiztosabb tömegpusztító fegyverét: a lélek ipari manipulációját, a tömeggé silányító ipari művészetet, a kommersz, üzleti célokat szolgáló mű-zenét, és ami a legvészesebb: a manipulációs művi világot és a természetes élet-forradalmat összemosó modern szemléletet. Ez a modern, kiüresedő, embert kiürítő szemlélet vágyainkat nem céllá világosítja, hanem illúzióvá halványítja, és az így keletkező óriási lelki űr helyébe a felszínes szórakozást és fogyasztást, a tartalmatlan, de modern, divatos, felszínesen sikeres életmód üres hajszolását állítja. Ez a modern szemlélet sportot űz belső világunk minél tökéletesebb kiforgatásából, a felszínes, pillanatnyi szempontok és az átfogó, életre szóló értékek értékrendjének felcseréléséből.



A Diáksziget száz és százezrek reménye volt, és talán újra az lehet. Száz és százezer élet, száz és százezer megszületést, megerősítést remélő érzés kap minden évben megerősítést, formálódik céllá, felemelő közösségi erővé, vagy kap ehelyett a felszínes szórakoztatás mezében elaltatást, elgáncsolást, lefegyverzést, élet-leszerelést, élet-tévútra terelést. Száz-és százezer lélek életérzése, élet-reménye, életvágya kap végre megerősítést, valódi, közösségi együttérzést, közösségi együttlétet, vagy kap újra felszínes, természetellenes hatásokkal „szórakoztató”, a gondolkodás, az érzés eredeti erejét lesújtó manipulációt, kiüresedő „feeling”-et.

Mi lesz Veled, merre tartasz, Diáksziget?


Részlet: Nagy Sziget Könyv (2002)

A léggitárverseny valószínűleg unalmas lett volna, ha nincs az a fején fél dinnyét viselő úr, aki, Para-Kovács Imre szavaival élve, a léggitár fogalmát megújító játékával diadalmaskodott a Europe-felfogásban pengetők felett. De nem is erről akarok írni, szándékom csupán az volt, hogy a kényszernapfényben gitározók izzadságszagából behozzak valamennyit az olvasó képzeletébe, érzékeltetendő azt a fílinget, amelyben a léggitár utáni beszélgetés kezdődött.

A nevezett diskurzus Őz Zsolt, Para-Kovács és Pozsonyi Bucó punk-szaki között zajlott. Oly szépen csaptak a múltidéző, jelenértékelő húrok közé, hogy fennállt az esélye egy szakmailag kifogástalan, áttekintő igényű és jellegű órának. Élveztem volna, de, bocsánat, még jobban élveztem azt, amikor (és ahogy!) a sors beleszólt a műsorba.

A színpadot ugyanis körülülték az éppen tízes, jobb esetben húszas éveiket taposó fiatalemberek, többek közt egy kockás inges, hosszú hajú (?) tizenéves punk (?) gyerek, aki mellesleg a léggitárversenyen igényes dalválasztásával (Pistols) hívta fel magára a figyelmet, valamint láttam azt a nehezen felejthető proto-trainspottert is, aki minden egyes vonat érkezésekor kutyát sétáltat a keszthelyi vasútállomás körül. Ez utóbbi csöndes volt, viszont a tizenéves kishaver, aki (Őz szerint) nem rossz arc, csak hülyeségeket beszél, annál többször ragadta magához a mikrofont. Előadásában megismerhettünk néhány kommunista jelszót és indulót, megtudhattuk, hogy amikor stoppol, nem öltözik punknak (ha a kockás ing meg a hosszú haj punk viselet, persze), meg azt is, hogy a mai punkoknak is van lázadási tárgyuk, nevesül a sorkatonai szolgálat. Pozsonyi Bucó az elején próbálta jobb útra téríteni a fiatalembert, hajától való megszabadulására bírni, kiosztott egy-két gyomrost a jelenlévőknek ("Veszed le azt a 3000 Ft-os pólót! Mi filccel rajzoltunk magunknak!"), majd, a visszajelzéseket fogva fásultan vette le a gyerekekről a kezét.

Helyhiány mián nem folytathatom, pedig lenne még poén a pompás délutánból, pl. amikor az "ismered a CPg-t" kérdésre az volt a válasz, hogy "hallottam róluk". Bucóék megúszták pofon nélkül, a forradalom pedig felfalja saját gyermekeit

szb

WAN2 Színpad, 2002. augusztus 2. 18.30
A felmérések szerint vagy introvertált vagyok vagy konzervatív, amiért elmondhatom magamról, a Kis tehénnel úgy igazából ma találkoztam először. És azt is elmondhatom magamról, hogy az elmúlt negyven percben állati jól szórakoztam.

A Kistehén koncertje ugyanis messze felülmúlt minden várakozást. Mint megtudtam, a dolog úgy kezdődött, hogy öt évvel ezelőtt egy szál zongorával megszületett egy minimál dal, hozzá egy rövidke rajzfilm, amely letölthető volt az internetről és látható volt moziban is, ezzel párhuzamosan tavaly lefutott két nagyon sikeres, rajzfilmfigurákat és matricákat felvonultató „reklámkampány” (Bí-boj a kommunikációért, a Gorillaz a jó zenéért), amelynek végeredménye, hogy a Sziget szervezői megtalálták a fesztivált leginkább jelképező figurát.

 

Ettől függetlenül, de már ezzel egy időben Kistehén (azaz Kollár László) felvett egy egész lemeznyi anyagot, és megjelent a nagylemez Zene a nyulaknak címmel. A koncert – és ősszel a turné, mivel Kistehén és zenekara nagyon jól érzi magát együtt – teljesen elkerülhetetlenné vált. A dalok nagy részében Kollár László akusztikus gitárjához beszállt kíséretként egy dob, perka, basszus, még két gitár, csörgő és vokál, a slágert (tudjátok, ülök a fa tetején) kivéve, amelyben csak egy szál harmonika (Harcsa Robi a 100 tagú cigányzenekarból) szólt, bonuszként viszont maga a Kis tehén is táncoló alakot öltött. A közönség úgy a harmadik szám után vette a lapot, a hangulat fokozásában meg az is szerepet játszott, hogy egy kicsit minden dal ismerős volt, egy-egy régi slágerre hasonlítva, a Tudom, mit csinálok végre máma például a Hungária fénykorát idézte fel. Lehet első asszociációként Uhrin Benedeket felidézni, a Kistehén projektje azért profizmusával - legfőbbképp zeneileg - ezen messze túlmutat.

-gem-

A sziget.hu életvezetési szakcsoportja nem és nem és nem hagyja abba áldásos tevékenységét, mert tudja és tudja és tudja. Segítünk, ahol tudunk (és mi mindenhol tudunk). Megmondjuk. Rámutatunk. Felfedjük. Megfejtjük. Kifejtjük. Ujjé!

Nos, tehát, hogyan csajozzunk?
1. Keressük a gombamód elszaporodó vizespóló-versenyeket és kezdeményezzünk komoly társalgást a győztessel (gyönge vicc, de tanulságos: inkább a versenyek szaporodjanak el gombamód, mint az eseményt követő gyors ismerkedés után érkező kis bioajándék).
2. Punk és metálos közegben szokatlan udvarlási módszerek is kívánatosak lehetnek. Hányjuk nyakon a szomszéd sátor nőlakóit! Kakiljunk és/vagy pisiljünk a nevezett(ek) sátra elé és ne felejtsünk el hangosan röhögni az elvégzettek feletti jogos örömünkben. Könnyen lehet, hogy tréfás fickónak találnak és komoly románc elibe nézhetünk. Próba cseresznye!
3. Intellektuális típusok „a szellem mezején kerítsenek be legelőt”! Idézgessünk dark csajsziknak hosszan Dosztojevszkijt. Szavaljunk Petőfit hugyozás közben a szomszéd Toi Toi vécé női felhasználójának. Ne szégyelljük a könnyeinket! Sírjuk el magunkat bátran, ha 15 sör után leterítenek bennünket az érzelmek! Elő a lélekkel!
4. Legyünk szociálisan érzékiek! „Üljenek a fiúk ölébe lányok”! Hajléktalannak tűnő lyányok számára ajánljuk fel hálózsákunk, sátrunk. A szoros testi közelség csodákat tehet.

Vannak kevésbé sikeres csajozási technikák is. Lássunk ezek közül néhányat!
1. Ne kérdezz hülyeségeket! „Sokat jársz ide?”, „Tanulsz vagy dolgozol,”, „Ez az arcod vagy csak egy ászokos korsó?”, „Mikor fürödtél utoljára?” – ezek nem jó mondatok. Nagy esélyed van arra, hogy ilyenkor az arcodba kerül a kislány poharának teljes tartalma, netán, hogy hideg elutasításba ütközöl.
2. Soha ne próbáld felszedni a felszolgáló lányokat. Főleg ne olyan kérdéssel, hogy: „Mikor érsz rá?”. Reménytelen. Egyébként, amikor már azt hinnéd, hogy a célegyenesben vagy, amúgy is megjelenik a kocsma főnöke, aki tuti, hogy a csaj pasija. Balesetveszélyes opció!
3. Ne kínálgassunk udvarlási célzattal olyan dolgokat, amelyeket – brrr és fúj-fúj, még gondolni sem merünk ezekre a csúnyaságokra – nem is szabad behozni a Szigetre, főleg ha 25 biztonsági ember áll 2 és fél méteres körzetben. Egyébként amilyen szerencsénk van, épp egy rendőrakadémiára járó ifjú hölgy lenne ajánlásunk alanya. Klasszikus történetünk arról az emberről szól, aki a koncerten a meggyújtott spanglit lazán a mögötte álló egyenruhás rendőr arcába kínálta.
4. Ne próbálkozzunk olyan lányokkal, akiknél a „Tudsz még beszélni?” illetve a „Te lány vagy?” kezdetű mondatokkal kell felvenni a kapcsolatot. Végszükség esetén – ha csak ennyi jut nekünk aznap – taoista nyugalommal kullogjunk haza és csatlakozzunk rá a tévén valamelyik szexcsatornára.

Védekezzünk foggal-körömmel! Legalább olyan elszántsággal, mint a Magyar Pamut a Budapesti Építők elleni 1986-os BLASZ II-es kiesési rangadón.

- Csúzli és Dodó -

"Ez a pálya engem a jó pár évvel ezelőtti limasszoli Magyarország-Ciprus meccs pályájának talajára emlékeztet." - vetette oda okoskodó, ál-szakértő módon Dodó Csúzlinak, amikor a sziget.hu életmódkommandójának két tagja - természetesen beépített ügynökként - megérkezett a Sziget labdarúgószentélyébe, az Arany Ászok Grundeszliga helyszínére. Aztán kezdetét vette a hálátlan porharapás.

A gigantikus méretű bajnokság leginkább brazil megfelelőjére emlékeztetett. Hadd ne elemezzük: felépítésében és színvonalában egyaránt. Három mindenre kész, labdazsonglőrökkel telezsúfolt csapat csapott körmérkőzésbe, hogy aztán eldöntsék, ki is a gyöp bajnoka. Csúzli a kispadon kezdett, Dodó a kötelek közt kijelölt pályán téblábolt, elborult tekintetű férfiak rohangásztak körbe-körbe, bizonyítván, hogy a férfinép a legkevésbé jellemző helyzetben - Sziget Fesztivál, ivás, koncertek, bulizás, csajozás - is képes beborulni, ha futball labda pattog a láthatáron.

A grundfoci sajátos műfaj. Beletartoznak a padon unatkozó, telefonáló, pletykázó barátnők, a -horribile dictu - ugyancsak telefonáló joviális játékvezető (grundfociul bíró spori); de a kispályás labdarúgás legfontosabb jellemzője, hogy a pálya környékén minden esetben felbukkan a sör. Valaha, a kegyetlen nyolcvanas években állítólag sor került egy Szobi málnaszörp bajnokságra, de a Munkásőr II. csapatának kapusa sírógörcsöt kapott a gólvonalon, és Holovács Bozsó a tarthatatlan jobbszélső 13 öngólt rúgott koordinációs problémák miatt ( lásd még: a sörrel egyensúlyozó ácsok esetét). Szintén archetipikus grundfocizmus, amikor két hajtós meccs között a lelkes játékosok nagyokat szippantanak a zsebükből előhalászott gyűrött, puha dobozos szofiból.

Ne feledkezzünk el a grundfoci bájos koncepciótlanságáról, itt senki nem akar kapus lenni, mindenki sztár. Rúgjuk a labdát, amerre állunk, talán Altamira sziklakemény ősemberei játszottak ennyi intelligenciával. Mi sem tettük másképpen, büszkén gyakoroltuk az angolok rúgd és fuss elvét. Majdnem hasonló színvonalon. Ennek bizonyítéka, hogy a Csúzli kőkemény hátvéd és Dodó a fifikás csatár a Sziget bajnokcsapatát erősítette.

Szíves engedelmetekkel a száraz adatokra is rárántanánk.
Sziget - Filmmúzeum 4-3
Filmmúzeum - Nike 1-1
Nike - Sziget 0-1

Csúzli és Dodó