"Lobog a zászló, miénk a kis sziget." (Müller Péter Sziámi: Hídon) Kezemben írószer, elôttem ijesztôen fehér papír, a gondolatok teljes kuszaságukban cikáznak a fejemben, csak a háttérben szóló hang világos és kristálytiszta. De hisz nem véletlenül került be Müller Péter Sziámi Szerzôi estje a CD-játszóba. "Íme, ima a dal ma. / Íme, ima a dal" – hangzik az üzenet, és egyfajta ima az is, amire én most vállalkozom, mert annyi mindent írtak már a budapesti Sziget Fesztiválról, de valahogy a lényeg mostanában háttérbe szorul, pedig ugye annak a bizonyos éremnek még mindig két oldala van, így a Szigetnek is. Hogy ki ebben a hibás? Nem tudom. Talán a szenzációra éhes média vagy a sok felületes újságíró, akik általában csak egy jót bulizni mennek ki a Szigetre (félreértés ne essék, ez egyáltalán nem baj, sôt – a hangsúly a "csak"-on van). Így aztán nem csoda, ha a sajtó azzal van tele, hogy ki adta a legtöbb pénzt a rendezvényre, kik voltak a sztárfellépôk, mi volt a legnagyobb botrány és folytathatnám a legek sorát a végtelenségig. Pedig a Sziget azt a szerepet tölti be – vagy szeretné betölteni –, mint amit az antik görög világban a kultusz jelentett. Közösségi élmény tehát, mely túlmutat önmagán: a zene nyújtotta mámor és eksztázis tüzében (ha csak egy hétre is) olyan egységélményhez juthatunk, mely arra ösztönöz bennünket, hogy a Szigeten kívüli világban is megvalósítsunk valamit ebbôl az utópisztikus, eszményi közösségbôl, együttlétbôl. Müller Péter Sziámi saját bevallása szerint tizenegy évvel ezelôtt abszolút spirituális szempontból képzelte el az egy hét együttlétet, de mivel a Sziget-látogatók száma egyre nôtt, hamarosan szembe kellett nézni a dolgok profán oldalával is. Azóta folyamatosan ezek kapják a nagyobb hangsúlyt. Még a politikát is gyakran belekeverik a Sziget-történetbe, holott Müller Péter Sziámi már rég túllépett a jobb-bal felosztáson (ahogy remélem, még sokan közülünk!), hisz az ember a kezeit sem szokta ezen megkülönböztetés alapján elemezgetni. A Sziget egy olyan házibuli – fejezte ki jelképesen idén Sziámi –, ahol ha valaki vagy valami nem tetszik neked, akkor a házigazda téged tesz ki, mert megbotránkozásod annak a jele, hogy a hiba benned van, hogy messze állsz még a toleranciától. Nos, a Sziget valóban a tolerancia helye, ahol még egy olyan bugyuta kérdés sem botránkoztathat meg, mint amit idén hallottam egy nézôtôl a Magic Mirror-sátorban (mely sátor körül tavaly oly nagy botrány kerekedett), hogy tudniillik: "Miért antiszemita az, aki zsidózik?" A Magic Mirror (Mágikus Tükör) sátorban elhangzó beszélgetések bizony keményen föladták a leckét, a szó szoros és átvitt értelmében is bárki tükörbe nézhetett, gyakorolván az önismeretet. Mert a Sziget errôl is szól: az önismeretrôl. Ha az ember elég éber volt, a hét folyamán több alkalommal is részesülhetett katartikus élményben. A zene, a tánc, a színház mind olyan ôsi eszközökkel operál, amelyek – ha azok valóban igaziak – képesek bennünket visszaröpíteni létünk legôsibb állapotába, ahhoz a közös gyökérhez, ahol mindannyian egyek vagyunk, ahol feloldódnak mind a nyelvi, mind pedig a faji korlátok. "Ébredjetek fel!" – kiáltotta le e metafizikai tartalmú mondatot a Nagyszínpadról a második nap estéjén Patti Smith, aki egy alkalommal így nyilatkozott: "Amikor a színpadon vagyok, mindig az Istennel való kapcsolatot keresem. Tudom, hogy ez nagyon veszélyes, hiszen az Istennel való tökéletes kapcsolat a halál. De fejemet a mûvészet szolgálatára adtam, s a mûvész Isten stigmája, ki dögvészre teremtetett." Patti Smith neve az amerikai ifjúság számára már zenei pályafutása elôtt is ismert volt mint a New York-i underground képzômûvésze, irodalmára és költôje. Egyik kedvence volt Brâncusi. Több szaklap kritikusaként is dolgozott (Creem, Rolling Stone). Ilyen háttérrel jutott el a punk királynôje megtisztelô címig. Patti hangján keresztül a világban található mocsok és fájdalom átalakul, megtisztulva mennyei magasságokba emelkedik, ennek lehettünk mi is tanúi immár második alkalommal a Szigeten. A zenében és szóban rejlô báj és erô, trágárság és finomság, gonoszság és szépség, egyszóval a végletek közti tudatos lavírozás olyan hatalmas energiává alakult a koncert alatt, melynek jelenlétét nem lehetett nem érezni. Ha tehát valakiben megvolt a vágy, akkor Pattivel a rockzene útján átélhette a katarzist. Valamennyi élményt képtelenség felsorolni, meg nem is érdemes, hisz a Szigeten a magot csak elvetik, de hogy abból lesz-e gyümölcs, az már rajtunk, szigetelôkön múlik. Sziámi-idézettel kezdtem, s hadd legyen a zárszó is az övé. Az Ennyi címû dal a Sziget záróbuliján hangzott el, ahol Müller Péter Sziámi maximális önuralomról tett tanúbizonyságot, midôn hûvös nyugalommal reagálta le annak a biztonsági embernek a goromba stílusát, aki a kerületi polgármester utasítására a saját fesztiváljáról akarta ôt kitenni. Tolerancia ez is. Erôszakra nem erôszakkal válaszolni. "Sem az indulatok, / Sem az események / Nem ragadhatnak engem el. / Lecsukom a szemem, / Hogy világot lássak, / Megadom magam / Egy látomásnak. / Én vagyok a hírnök, / Én vagyok a hír, / Mindegy, hogy ki szeret, / De ért, aki érteni bír. / Ennyi." Hollósi Roberta